Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Legendás lények megfigyelése és gondozása

2010.08.16


BEVEZETÉS, A MŰRÖL
Jelen írás, a Legendás állatok és megfigyelésük sokévi utazgatás és kutatómunka gyümölcse. Úgy tekintek vissza a hajdani hétéves varázslóra, aki szobájában üldögélve hosszú órákat töltött horklumpok boncolásával, hogy irigylem őt a rá váró utazások miatt. Igen, irigylem azt a turkabéltől szutykos kezű fiút, aki felnőve bejár majd éjsötét dzsungelt és verőfényes sivatagot, hegycsúcsokat és süppedő mocsarakat, hogy megkeresse mindazon bestiákat, melyek e könyvben bemutatásra kerülnek. Öt kontinensen kutattam odúk, vackok és fészkek után, száz országban tanulmányoztam a mágikus bestiák viselkedését - meggyőződtem képességeikről, megnyertem bizalmukat, és ha a szükség úgy hozta, úti üstömmel elkergettem őket.
A Legendás állatok keletkezésének története 1918-ra nyúlik vissza, amikor is Augustus Ferreg úr volt olyan kedves és megkérdezte tőlem, volna-e kedvem tudományos igényű kézikönyvet írni a mágikus lényekről az Obskúrus Kiadó számára. A Mágiaügyi Minisztérium alacsony beosztású hivatalnokaként kapva kaptam az lehetőségen, hogy kiegészíthetem szánalmas, heti két sarlós fizetésem, egyszersmind távoli tájakon tölthetem szabadságomat, új mágikus fajok után kutatva, így hát a Legendás állatok elkészült - s immár 52. kiadását éri meg.
Jelen bevezetésben igyekszem választ adni néhányra azon kérdések közül, melyek a mű 1927-es megjelenése óta rendszeresen érkeznek hozzám a heti postazsákban. Az első és legfontosabb e kérdések közül: Mit nevezünk legendás állatnak avagy bestiának?
a nagy szőrős izét, aminek túl sok a lába...


MIT NEVEZÜNK BESTIÁNAK?
A „bestia” fogalom meghatározása évszázadok óta vita tárgyát képezi. Ez a tény talán meghökkentő lehet a magizoológia kezdő művelője számára, de könnyen rávilágíthatunk a problémára azzal, ha górcső alá vesszük a mágikus lények három faját.
A vérfarkasok életük nagy részét emberként (varázslóként vagy mugliként) élik. Havonta egyszer azonban átalakulnak vérengző, négylábú bestiává, mely híján van minden emberi érzésnek.
A kentaurok életmódja cseppet sem hasonlít az emberéhez: a vadonban élnek, nem viselnek ruhát, távol tartják magukat a mágusoktól és a mugliktól, intelligenciájuk mégis egyenértékű azokéval.
A trollok emberszabású lények, felegyenesedve járnak, képesek megtanulni egyszerűbb szavakat - de értelmi képességek terén a legbutább egyszarvú mögött is messze elmaradnak, s természetfeletti testi erejüktől eltekintve nem rendelkeznek semmiféle mágikus képességgel.
Tegyük fel most a kérdést: a fenti fajok közül melyik „értelmes lény” - vagyis méltó arra, hogy törvény adta jogai legyenek és beleszólhasson a varázsvilág kormányzásába - és melyik „bestia”?
A „bestia” kategória meghatározására tett korai próbálkozások igencsak átgondolatlanok voltak.
Burdock Muldoon, a Varázslótanács (A Varázslótanács a Mágiaügyi Minisztérium elődje) egyik 14. századi elnöke úgy rendelkezett, hogy értelmes lénynek tekintendő a mágikus társadalom minden olyan tagja, aki két lábon jár - a többiek viszont mind bestiák maradnak. Mikor aztán Muldoon a barátság jegyében és új mágikus törvények megvitatása céljából csúcstalálkozóra hívta az „értelmes” fajok és a varázslók képviselőit, nagy megdöbbenéssel tapasztalta, hogy elszámította magát. A terem zsúfolásig megtelt koboldokkal, akik annyi kétlábú lényt hoztak magukkal, ahányat csak össze tudtak szedni. Bathilda Bircsók így írja le a jelenetet A mágia története című művében:
13
A teremben minden más hangot elnyomott a diricawlok rikoltása, az augureyk bugása és a fwooperek könyörtelen, idegborzoló éneke. A papírjaik fölé görnyedő boszorkányok és varázslók fejét vihogó, fecsegő pixik és tündérek röpködték körül. Egy tucat furkósbotokkal felszerelt troll nekilátott szétverni a berendezést, a banyák pedig fel-alá osontak, porhanyós húsú gyermekeket keresve. Az elnök, mikor felállt, hogy megnyissa az ülést, nyomban elcsúszott egy rakás porlocktrágyán - erre átkozódva kivonult a teremből.
Amint az a fentiek alapján belátható, a két lábon járás korántsem garantálta, hogy az adott mágikus lényt valóban érdeklik a varázsvilág kormányzásával kapcsolatos ügyek. A kudarc annyira elkeserítette Burdock Muldoont, hogy ünnepélyesen megfogadta: többé meg se próbálja nem varázsló tagokkal kibővíteni a Varázslótanácsot.
Muldoon utódja, Madame Elfrida Clagg új meghatározást adott az „értelmes lény” kategóriának, abban a reményben, hogy sikerül szorosabb kapcsolatot kiépíteni más mágikus teremtményekkel. Kijelentette, hogy az „értelmes” státus feltétele az emberi beszéd képessége, s a következő ülésre nyilvánosan meghívott minden olyan lényt, amelyik meg tudja értetni magát a tanács tagjaival. Az eredmény azonban ezúttal sem volt kielégítő. A trollok, akik megtanultak néhány egyszerű mondatot a koboldoktól, ismét nekiestek a berendezésnek. A jarveyk ide-oda futkároztak a széklábak között, és bokán haraptak mindenkit, akit csak értek. Közben megérkezett a kísértetek népes delegációja (őket Muldoon idején kirekesztették, mondván, nem két lábon járnak, hanem a levegőben úsznak), de ők hamar távoztak, mert, mint később kijelentették, felháborítónak találták, hogy „a tanács csak az élők igényeivel törődik, a holtak kívánságaira ügyet sem vet”. A kentaurok, akik Muldoon definíciója szerint a bestiák közé tartoztak, de Madame Clagg jóvoltából értelmes lényekké avanzsáltak, meg se jelentek, mert szolidaritást vállaltak a kirekesztett sellőkkel, akik a víz fölé emelkedve csak sellőül tudnak beszélni.
A mágikus társadalom többsége által elfogadhatónak tartott definíció csak 1811-ben született meg. A frissen kinevezett mágiaügyi miniszter, Grogan Stump elrendelte, hogy értelmesnek kell tekinteni „mindazon lényeket, akik képesek felfogni a mágikus társadalom törvényeit, és felelősen részt venni nevezett törvények megalkotásában”. (A kísértetek kivételes elbánásban részesültek, mert ők - holtak lévén - sérelmesnek találták az „élőlény”-t idéző „lény” titulust. Stump ennek figyelembevételével alkotta meg a Varázslényfelügyeleti Főosztály ma is létező három tagozatát: a Bestia, az Értelmes Lény és a Szellem Tagozatot) A trollok képviselőit - a koboldok távollétében -kihallgatták, és megállapítást nyert, hogy azok egy szót se értenek a hozzájuk intézett kérdésekből, így hát a trollokat kétlábúságuk ellenére a bestiák közé sorolták. A sellőket tolmácsok közvetítésével értesítették, hogy ezentúl értelmes lénynek tekintik őket. A tündérek, a pixik és a kerti törpék emberszerű testalkatuk dacára egyértelműen bestiának ítéltettek.
A vita természetesen ezután sem csitult el teljesen. Valamennyien ismerjük azoknak a szélsőséges elemeknek a véleményét, akik szerint a muglikat is a bestiák közé kellene sorolni; az is köztudott, hogy a kentaurok elutasították az „értelmes lény” státust, s inkább bestiák maradtak; (A kentauroknak az ellen volt kifogásuk, hogy egy kategóriába sorolják őket olyan lényekkel mint a banyák és a vámpírok. Kijelentették, hogy saját ügyeiket a varázslóktól függetlenül kívánják intézni. Egy évvel később a sellők hasonló igényt fogalmaztak meg. A Mágiaügyi Minisztérium sajnálkozását fejezte ki, de eleget tett a kérésnek. A Varázslényfelügyeleti Főosztály Bestia Tagozatán belül megalapították ugyan a Mágus-Kentaur Kapcsolatok Hivatalát, de még soha egyetlen kentaur sem fordult hozzájuk. Jellemző, hogy az „áthelyezik a Kentaur Hivatalba” kifejezést a főosztály dolgozóinak zsargonjában azokra a munkatársakra használják, akik az elbocsátásukra számíthatnak) a vérfarkasokat hosszú évek óta oda-vissza „passzolgatja” a Bestia és az Értelmes Lény Tagozat. E sorok írásakor működik egy Vérfarkassegítő Iroda az Értelmes Lény Tagozaton belül, a Vérfarkasnyilvántartó és a Vérfarkasbefogó Egység viszont a Bestia Tagozat részét képezi. Számos kimondottan értelmes faj bestiának minősül, csak mert nem képes úrrá lenni brutális természetén. Az acromantulák és a manticoreok tudnak beszélni, de habozás nélkül felfalnak bárkit, aki a közelükbe merészkedik. A szfinx rejtvényekben és találós kérdésekben beszél, s ha helytelen választ kap, dúvad módjára viselkedik.
A könyvben bemutatott bestiák leírásakor külön felhívom rá a figyelmet, ha az illető faj kategorizálása vita tárgyát képezi.
Térjünk most rá arra a kérdésre, amit a boszorkányok és varázslók leggyakrabban feltesznek a magizoológiát érintő beszélgetésekben: Miért nem veszik észre a muglik ezeket a teremtményeket?


A MUGLIK BESTIAÉSZLELÉSEINEK RÖVID (hazugság) TÖRTÉNETE
Sok varázsló talán meglepőnek tartja a tényt, hogy a muglik nem mindig zárkóztak el az általunk oly gondosan rejtegetett varázslatos és szörnyűséges teremtmények létezésének elismerésétől. Elég csak futólag áttekinteni a középkori mugli művészetet és irodalmat, s máris nyilvánvalóvá válik, hogy sok olyan bestiát, amelyet ma a képzelet szülöttének tartanak, akkoriban létezőnek tekintettek. A sárkány, a griff, az egyszarvú, a főnix, a kentaur - ezek és más bestiák igenis szerepelnek a korszak mugli alkotásaiban, bár rendszerint szinte komikus pontatlansággal ábrázolják őket. A régi mugli bestiáriumok alaposabb vizsgálata során azonban kiderül, hogy a mágikus lények többségét a muglik vagy egyáltalán nem vették észre, vagy valami egészen másnak vélték. Vessünk csak egy pillantás az alábbi, töredékben fennmaradt szövegre, melynek szerzője egy worchesteri franciskánus szerzetes, bizonyos Benedek barát:
Az ÚRnak mai napján, mi koron az Füves Kertben valéc, az Basilicumot félre hajtva megpillantéc egy szörnyeteg nagy Menyét állatot. Az nem futa avagy reyteze el, miként az közönséges Menyét teszi, hanem reám veté magát, az Földre taszíta, és természet ellen való haraggal rikkantá: „Mit turkálsz itt, kopasz?!” Annac utána belemart orromba, de oly vadul, hogy utána órák hosszán vérezéc. Az perjel vonakoda hinni, hogy ember hangián szóló Menyéttel találkozéc, és kérdé, vajh belekortyintéc-e Bonifác testvér répaborába. Mivel orrom még a'koron is tsúf és véres vala, felmentetéc az Vecsernye alól.
Egyértelmű, hogy mugli barátunk nem egy menyétre bukkant, mint hitte, hanem egy jarweyre, amely valószínűleg épp kerti törpéket próbált becserkészni.
A téves értelmezés gyakran veszélyesebb a teljes tudatlanságnál. Ennek következtében a muglik mágiaellenességét kétségkívül fokozta félelmük mindattól, ami egy-egy „füves kertben” leselkedhetett rájuk. A varázslóüldözés abban az időben korábban sosem tapasztalt mértéket öltött, a sárkányok, hippogriffek és hasonló bestiák észlelése pedig további tápot adott a muglik hisztérikus hangulatának.
Jelen munkának mindazonáltal nem célja a boszorkányok és varázslók elrejtőzését megelőző sötét idők bemutatása. (A varázslótörténelem e különösen véres korszakáról részletes leírás található Bathilda Bircsók A mágia története című munkájában (Kis-piros Könyvek, 1947)) Mi itt csupán azon legendás bestiák sorsával foglalkozunk, melyeket a hajdani mágusoknak ugyancsak el kellett rejteniük ahhoz, hogy a muglik elhiggyék: mágia nincs és sosem volt.
A Mágusok Nemzetközi Szövetsége a nevezetes 1692-es csúcstalálkozón foglalkozott ezzel a kérdéssel. A világ nemzeteinek vezető varázslói nem kevesebb mint hét héten át folytattak gyakran pálcahegyre menő vitát a legendás lények nehéz problémájáról. Hány faj létezését tudjuk eltitkolni a muglik elől, és melyek legyenek azok? Hol rejtsük el őket? Sok teremtmény nem is tudott róla, hogy
14
ezekben a hetekben a sorsukról döntenek, mások maguk is részt vettek a heves szócsatákban. (A kentaurok, a sellők és a koboldok képviselőit sikerült rávenni, hogy jelenjenek meg a csúcstalálkozón)
Végül megszületett a mindenki számára elfogadható határozat (A koboldok nem értettek egyet vele), amely kimondta, hogy összesen 27, méretben a bundimuntól a sárkányig terjedő fajt kell elrejteni a muglik elől, azt az illúziót keltve, hogy e teremtmények mindig is csupán az emberi képzeletben léteztek. A következő évszázadban, ahogy a varázslók nagyobb jártasságra tettek szert az eltitkolási technikákban, ez a szám növekedett. 1750-ben kiegészítették a Nemzetközi Varázstitokvédelmi Alaptörvényt a 73-as cikkellyel, amely ma is világszerte kötelező érvénnyel bír a mágiaügyi hatóságokra nézve:
Minden varázsügyi kományzószerv felelős az illetékességi területén élő mágikus bestiák, mágikus értelmes lények és kísértetek elrejtéséért, gondozásáért és felügyeletéért. Ha a fenti teremtmények bármelyike kárt okoz a mugli lakosságnak, vagy felhívja magára azok figyelmét, a Varázslók Nemzetközi Szövetsége az illető nemzet varázsügyi kományzószervét vonja felelősségre.


AZ ELREJTETT MÁGIKUS BESTIÁK
Képmutatás volna azt állítani, hogy a 73-as cikkelyt annak hatályba lépése óta mindig mindenütt betartották. Az idősebb brit olvasók bizonyára emlékeznek az 1932-es ilfracombe-i incidensre, melynek során egy elcsavargott walesi zöldsárkány leszállt egy napfürdőző muglikkal teli tengerpartra. Egy nyaraló varázslócsalád hősies fellépésének köszönhetően az eset nem követelt halálos áldozatokat. A később a Merlin-díj aranyfokozatával kitüntetett varázslók kimondták Ilfracombe lakóira az évszázad legkiterjedtebb kollektív felejtés-átkát, kivédve a katasztrofális következményeket. (1972-ben megjelent, Muglik, akik tudják című könyvében Blenheim Stalk azt állítja, hogy Ilfracombe néhány lakója elkerülte a tömeges emléktörlést. „Egy Dumás Dirk csúfnevű mugli a mai napig hangoztatja a déli partvidék kocsmáiban, hogy »egy randa nagy repülő gyík« kilyukasztotta a gumimatracát.”)
A Varázslók Nemzetközi Szövetségének egyes nemzeteket ismételten meg kellett büntetnie a 73-as cikkely megsértéséért. Tibet és Skócia az élen járnak a törvénysértők között. A jetit olyan sok mugli látta, hogy a Varázslók Nemzetközi Szövetsége végül úgy döntött, nemzetközi különítményt telepít a hegyekbe. A mai napig sem sikerült befogni a világ legnagyobb kelpiét, mely a Loch Ness-tóban lakik, és a jelek szerint kimondottan éhezi a közfigyelmet.
Ezektől a szerencsétlen kisiklásoktól eltekintve mi, varázslók elmondhatjuk magunkról, hogy szép munkát végeztünk. Kétség sem fér hozzá, hogy a ma élő muglik túlnyomó többsége nem hisz azokban a mágikus bestiákban, melyektől őseik még rettegtek. Úgy tűnik, még azok a muglik is, aki porlocktrágyát vagy streelercsíkot találnak - botorság volna elvárni az ilyen nyomok maradéktalan eltüntetését -, megelégednek a legprimitívebb varázsmentes magyarázattal. (A muglik eme szerencsés tulajdonságáról lebilincselő elemzést ad Mordicus Pete professzor A földhözragadtság filozófiája. Miért boldogítja a muglikat a tudatlanság? című munkájában (Por & Penes, 1963)) Ha egy mugli meggondolatlanul elmeséli valamely társának, hogy látott egy észak felé repülő hippogriffet, jó esélye van rá, hogy részegesnek vagy „flúgosnak” bélyegezzék. Bár keményszívűségnek tűnhet hagyni, hogy a mugli szemtanúk ilyen sorsra jussanak, de ők még mindig jobban járnak, mint azok, akiket máglyára vetettek, vagy belefojtottak a falu kacsaúsztatójába.
Hogyan rejti hát el a varázslótársadalom a legendás állatokat?
Szerencsére vannak olyan fajok, amelyek önerőből is észrevétlenek tudnak maradni. A tebó, a demiguise és a bowtruckle esetében például sosem volt szükség a Mágiaügyi Minisztérium beavatkozásra, hisz ezek a bestiák igen hatékony módon képesek álcázni magukat. Más fajok furfang segítségével vagy a természetükből fakadó félénkség okán kerülik el a muglikkal való találkozást - példa erre az egyszarvú, a mooncalf és a kentaur. Egyes mágikus teremtmények a muglik számára megközelíthetetlen helyen élnek, gondoljunk csak a borneói dzsungelben lakó acromantulára vagy épp a főnixre, amely varázslat nélkül megmászhatatlan hegycsúcsokon fészkel. Végül, de nem utolsósorban vannak bestiák, amelyek olyan parányiak, olyan fürgék vagy oly könnyen összetéveszthetők közönséges állatokkal, hogy nem szúrnak szemet a mugliknak - ebbe a kategóriába tartozik a chizpurfle, a billywig és a crup.
A fenti csoportokat leszámítva azonban igen sok az olyan bestia, amelyik, szándékosan vagy jellegéből adódóan, külső beavatkozás nélkül felhívná magára a muglik figyelmét. Ezek a fajok rengeteg munkát adnak a Varázslényfelügyeleti Főosztálynak. A VFF, mely a Mágiaügyi Minisztérium második legnagyobb főosztálya (A Mágiaügyi Minisztérium legnagyobb főosztálya a Varázsbűnüldözési Főosztály, amely bizonyos mértékig felügyeletet gyakorol a többi hat főosztály fölött - ez alól talán csak a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztály képez kivételt), feladatának ellátásakor a legkülönbözőbb eszközöket veszi igénybe, szem előtt tartva a gondjaira bízott számos faj szerteágazó igényeit.
Rezervátumok
A mágikus teremtmények elrejtését célzó intézkedések közül talán a legfontosabb a rezervátumok vagy védett élőhelyek kialakítása. Mugliriasztó bűbáj tartja távol az illetékteleneket a kentaurok és unikornisok lakta erdőktől és a sellők használatára kijelölt tavaktól, folyóktól. Különleges esetekben az illetékes mágiaügyi hatóság egész térségeket tesz feltérképezhetetlenné - jó példa erre a quintapedek szigete.
A védett területek némelyikét, így például a sárkányrezervátumokat, szakértő varázslók állandó ellenőrzés alatt tartják. Ellentétben az egyszarvúakkal és a sellőkkel, akiknek eszük ágában sincs elhagyni kijelölt élőhelyüket, a sárkányok adandó alkalommal szívesen portyáznak a rezervátum határain kívül. Olyan fajok is vannak, amelyek esetében a mugliriasztó bűbáj nem alkalmazható, mert a bestia saját varázsereje kioltja azt. Ilyen a kelpi, ami egyedüli életcéljának az emberek csalogatását tekinti, valamint a pogrebin, ami maga szegődik az ember nyomába.
A kereskedelmet és a tenyésztést korlátozó intézkedések
A nagytestű vagy az átlagnál veszélyesebb mágikus bestiák tenyésztéséért, illetve kicsinyeik vagy tojásaik kereskedelmi forgalomba hozásáért kiszabható súlyos büntetés elrettentő hatásának köszönhetően jelentősen csökkent az esélye annak, hogy egy-egy ilyen bestia rémisztgetni kezdje a muglikat. A Varázslényfelügyeleti Főosztály szigorú ellenőrzés alatt tartja a legendás állatok kereskedelmét, a kísérleti keresztezésről szóló, 1965-ben hatályba lépett törvény pedig megtiltotta új fajok létrehozását.
de Hagridnak erről senki sem szólt.
Kiábrándító bűbáj
A mágikus bestiák elrejtésének szükségessége a hétköznapi varázslóra is feladatokat ró. A hippogriffre például tulajdonosának a törvény szerint kiábrándító bűbájt kell szórnia, hogy a bestiát megpillantó muglik szeme káprázni kezdjen. A kiábrándító bűbájt naponta meg kell újítani, mivel gyorsan hatását veszti.
Emléktörlő bűbáj
Ha bekövetkezik a legrosszabb, azaz a mugli lát valamit, amit nem lenne szabad neki, a kárenyhítés talán legcélszerűbb eszköze az emléktörlő bűbáj. Egyszerűbb esetekben a varázslatot a megpillantott bestia gazdája hajtja végre. Súlyosabb információ-kiszivárgás, vagy több muglira kiterjedő
15
észleletszerzés alkalmával azonban a Mágiaügyi Minisztérium gyakorlott amneziátorokat küld a helyszínre.
A Félrevezetési Ügyosztály csak a legeslegsúlyosabb mágia-lelepleződéses esetekben lép közbe. Egyes mágikus katasztrófák és balesetek túl szembeszökőek ahhoz, hogy a muglik külső segítség nélkül el tudják tussolni, félre tudják magyarázni őket. Ilyenkor a Félrevezetési Ügyosztály munkatársai felveszik a kapcsolatot a mugli miniszterelnökkel, s vele együttműködve dolgoznak ki hihető varázsmentes magyarázatot a történtekre. A Loch Ness-i kelpi ismételt megmutatkozása miatt kialakult kritikus helyzetben épp az ügyosztály fáradhatatlan propagandamunkájának eredményeként sikerült elhitetni a muglikkal, hogy a „szörny” létezését bizonyító fényképek mindegyike hamisítvány.


A MAGIZOOLÓGIA JELENTŐSÉGÉRŐL
A fent leírt intézkedések csupán utalni hivatottak a Varázslényfelügyeleti Főosztály tevékenységének hatókörére. Már csak az a kérdés van hátra, amelyre a szívünk mélyén mindnyájan tudjuk a választ: miért van az, hogy társadalmi és egyéni szinten egyaránt ilyen kitartóan védelmezzük és rejtegetjük a mágikus bestiákat, köztük azokat is, amelyek megátalkodottan vérszomjasak és szelídíthetetlenek? A válasz egyértelmű: azért, hogy a boszorkányok és varázslók jövendő nemzedékei is gyönyörködhessenek különös szépségükben, képességeikben, miként az nekünk megadatott.
Munkám célja nem több mint bevezetni az olvasót a legendás bestiák színpompás, gazdag világába. A következő oldalakon hetvenöt faj leírása található, de biztosra veszem, hogy a magizoológia még az idén újabb fajt fedez fel, s így megjelenhet majd a Legendás állatok és megfigyelésük ötvenharmadik, bővített kiadása is. Addig is legyen szabad elmondanom: nagy örömömre szolgál, hogy könyvemet forgatva, ifjú boszorkányok és varázslók nemzedékeinek sora megismerte és talán megkedvelte az általam hőn szeretett mágikus bestiákat.


A MÁGIAÜGYI MINISZTÉRIUM ÁLTAL MEGHATÁROZOTT OSZTÁLYOK
A Varázslényfelügyeleti Főosztály minden ismert bestiát, mágikus értelmes lényt és szellemet besorol egy öt kategóriából álló rendszerbe. A besorolás az adott faj tapasztalati úton megállapított veszélyességét hivatott tükrözni. Az osztályok a következők:
A Mágiaügyi Minisztérium által meghatározott (M. M.) osztályok:
XXXXX - bizonyítottan varázslót ölt/idomításra, szelídítésre alkalmatlan
vagyis Hagrid imádja
XXXX - veszélyes/kezelése szaktudást igényel/csak magasan képzett varázsló tud bánni vele
XXX - képzett varázslóra nem veszélyes
XX - ártalmatlan/szelídíthető
X – unalmas
Egyes bestiák besorolása magyarázatra szorul. Ezekben az esetekben az indoklást lábjegyzet formájában közlöm.


LEGENDÁS ÁLLATOK A-TÓL Z-IG

Kép


ACROMANTULA
M. M. osztály: XXXXX
xxxxxxxxx
Az acromantula nyolclábú, emberi beszédre képes óriáspók. Őshazája Borneó, ahol a sűrű dzsungeleket lakja. Jellemzői: egész testét sűrű, fekete szőrzet borítja; terpesztávolsága nagy, akár a négy és fél métert is elérheti. Ha izgatott vagy dühös, csáprágójával jellegzetes csattogó hangot hallat; mérgező váladékot termel. Az acromantula ragadozó bestia. A nagytestű zsákmányokat kedveli. Harang alakú hálóját a talajon szövi. Nősténye, mely nagyobb méretű a hímnél, lágy héjú, fehér, strandlabda méretű tojásokat rak - egyszerre akár százat is. A kicsinyek 6-8 hét múltával kelnek ki. A Varázslényfelügyeleti Főosztály A-kategóriájú, kereskedelmi forgalomba nem hozható cikknek minősítette az acromantula tojását, így csempészése és árusítása súlyos büntetést von maga után.
Az acromantuláról úgy tartják, mágusok tenyésztették ki - számos más, bűbájteremtette szörnyhöz hasonlóan eredetileg azzal a céllal, hogy varázsló-lakhelyeket, illetve kincseket őriztessenek vele. (A beszélő bestiák általában nem maguktól tettek szert e képességükre. Ebből a szempontból kivételt képez a jarwey. A kísérleti keresztezés tilalma csak századunkban lépett életbe, tehát jóval az acromantula első dokumentált észlelése (1794) után) Az acromantula az emberét megközelítő értelmi képességei ellenére nem idomítható; varázslókra és muglikra egyaránt rendkívül veszélyes. Azon híresztelést, mely szerint Skóciában is található egy acromantulatelep, nem erősíti meg semmiféle bizonyíték.
Harry Potter és Ron Weasley megerősítik.

 

 

 

Kép


ASHWINDER
M. M. osztály: XXX
Az ashwinder a hosszabb ideje égő, őrizetlenül hagyott mágikus tüzek (Mágikus minden olyan tűz, amely varázsszer-adalékot, pl. Hop-port tartalmaz) parazsában keletkezik. A vékony, sápadt-szürke, siklószerű lény születése után nyomban elhagyja a tüzet, és elkúszik az épület sötétebb részei felé. Útját hamucsík jelzi.
Az ashwinder egyetlen óráig él. Miután talált egy félreeső helyet, s ott lerakta tojásait, egyszerűen elporlad. Tojása izzóvörös színű és tűzforró. Ha nem hűtik le a megfelelő bűbájjal, percek alatt felgyújtja a lakóépületet. Aki tehát észreveszi, hogy egy vagy több ashwinder szabadult el a házban, azonnal eredjen a nyomába, és sürgősen kutassa fel a ashwinder-fészket. A lehűtött tojás a szerelmi bájitalok értékes hatóanyaga, egészben elfogyasztva pedig gyógyítja a maláriát.
Ashwinderrel a világ minden részén találkozhatunk.

 

Kép


AUGUREY (más néven irish phoenix)
M. M. osztály: XX
Az augurey Nagy-Britanniában és Írországban honos, de Észak-Európában is felbukkan néha egy-egy példánya. Zöldesfekete tollazatú, sovány, mélabúsnak tetsző madár - megjelenésében némileg emlékeztet egy csökött, alultáplált keselyűre. Rendkívül félénk állat. Tüskés bokrokban fészkel, táplálékát nagyobb rovarok és tündérek alkotják. Napjait túlnyomórészt könnycsepp alakú fészkében megbújva tölti, csak szakadó esőben kel szárnyra.
Az augurey jellegzetesen mély, lüktető énekét egykor a halál előjelének hitték. A varázslók elkerülték az augurey-fészkeket, nehogy meghallják a szívszorító hangot. Mondják, több mágus is szívrohamot kapott, mikor bokrok közelében járva megütötte a fülét az augurey sírása. (Ütődött Uricról köztudott, hogy hálószobájában nem kevesebb mint ötven augureyt tartott házi kedvenc gyanánt. Egy különösen csapadékos tél során Uricnak a madarak kitartó, panaszos énekét hallgatva, az a téveszméje támadt, hogy ő maga elhalálozott, és kísértetté vált. Ezt követően számos próbálkozást tett arra, hogy átsétáljon háza falán, melynek következtében, ahogy biográfusa, Radolphus Condolens írja, „többrendbeli agyrázkódást szenvedett”.) A kitartó vizsgálódások azonban végül kimutatták, hogy
16
az augurey énekével csupán az eső közeledtét jelzi. (Lásd Gulliver Pokeby: Miért nem haltam meg az augurey szavára? (Kispiros Könyvek, 1824.)) Azóta divattá vált az augureyt mint házi időjóst tartani, bár a madárnak a téli hónapokban tapasztalható szüntelen „óbégatása” sokak szerint elviselhetetlen. Az augurey tolla pennaként nem használható, mivel taszítja a tintát.

 

Kép


BAZILISZKUSZ (más néven a Kígyók Királya)
M. M. osztály: XXXXX
A források szerint az első baziliszkusz kitenyésztője Hitvány Herpón volt. A párszaszájú görög feketemágus hosszas kísérletezés után jutott arra a felfedezésre, hogy a tyúktojásból, ha varangy kotlik rajta, hatalmasra megnövő, minden más hüllőnél veszélyesebb kígyó kel ki.
A baziliszkusz teste fénylő zöld, hossza a 15 métert is elérheti. A hím példányok skarlátvörös fejtollaikról ismerhetők fel. A baziliszkusz méregfogával is ölni tud, de legveszélyesebb fegyvere hatalmas, sárga szeme: aki belenéz, azonnal meghal. Ha elegendő mennyiségű táplálékhoz jut (emlősöket és madarakat eszik, de a legtöbb hüllőfajt is elfogyasztja), a kígyók királya jelentős kort érhet meg. Hitvány Herpón baziliszkusza állítólag közel kilencszáz évig élt.
Bár a baziliszkuszköltést a középkor óta törvény tiltja, tény, hogy e tevékenység igen könnyen eltitkolható: elég kivenni a tojást a varangy alól, mikor megjelennek a Varázslényfelügyeleti Főosztály ellenőrei. Mivel azonban a baziliszkusznak csak párszaszájú tud parancsolni, a feketemágusok többsége éppúgy tart a bestiától, mint bárki más. Bizonyára ennek tudható be, hogy legalább négyszáz éve senki nem találkozott baziliszkusszal Nagy-Britanniában.
nagyon tévedsz

 

Kép


BILLYWIG
M. M. osztály. XXX
Ausztráliában honos rovar. Kb. 12 mm-es, s bár színe élénk zafírkék, sebes röpte miatt a muglik csak elvétve veszik észre, mi több, gyakran a varázslók is csak akkor figyelnek fel rá, ha már megcsípte őket. Az állat szárnya a feje tetején helyezkedik el, s repülés közben a test többi részével együtt propellerként forog. A potroh hosszú, vékony fullánkban végződik.
A billywig csípése szédüléssel és lebegéssel jár. A fiatal ausztrál boszorkányok és varázslók körében nemzedékek óta dívik a billywiggyűjtés szokása. A befogott példányokat csípésre ingerlik, hogy élvezhessék az említett mellékhatásokat. Tudnivaló azonban, hogy a túl sok csípés napokig tartó, irányíthatatlan lebegést okoz, súlyosabb allergiás reakció esetén pedig az elemelkedés krónikussá válhat. A szárított billywigfullánkot bájitalok készítéséhez használják, s úgy tudni, a Bűvös Bizsere nevű népszerű édesség összetevői között is szerepel.
olyat se eszem többet.

 

Kép


BOWTRUCKLE
M. M. osztály: XX
A bowtruckle faőrző kisbestia, Nyugat-Anglia, Dél-Németország és egyes skandináviai erdők lakója. Igen nehéz észrevenni, mivel kicsiny (max. 20 cm magas), és apró barna szemétől eltekintve egy darab gallyas fakéregre hasonlít.
A bowtruckle rovarevő, s alapjában véve igen félénk, béketűrő lény. Ha azonban valaki ártó szándékkal közeledik az általa őrzött fához, köztudottan megvadul. A lomb közül leugorva támad, és hosszú, hegyes ujjait az otthonát fenyegető favágó vagy kéregfaragó szemébe vájja. Ha fatetűvel kínálják, azt békésen elfogyasztja, s engedi, hogy a boszorkány vagy varázsló varázspálcának való ágat vágjon a fájáról.

 

Kép


BUNDIMUN
M. M. osztály: XXX
A világszerte elterjedt bundimun házi kártevő. A padló alatt és a szegélylécek mögött közlekedik, jelenlétét átható rothadásszag jelzi. A bundimun váladéka rothasztó hatású, a házak alapjait támadja meg.
Nyugalmi állapotában a bundimun pislogó, zöldes penészfoltra hasonlít, de ha megzavarják, kidugja számos, pókszerűen hosszú lábát, és fürgén eliszkol. Port és piszkot eszik. Csutakoló ráolvasással megtisztíthatjuk otthonunkat a bundimunoktól, de ha már túl nagyra nőttek, sürgősen értesítsük a Varázslényfelügyeleti Főosztályt (Kártevőmentesítési Alrészleg), mielőtt összedől a ház. A hígított bundimunváladékot - felületaktív anyagként - mágikus tisztítószerekbe keverik.

 

Kép


CHIZPURFLE
M. M. osztály: XX
A chizpurfle parányi, 1 mm-nél alig nagyobb élősködő. Testük atkaszerű, rágójuk aránytalanul nagy. A mágia vonzza őket, befészkelik magukat a crupok, augureyk és hasonló bestiák szőrébe, tollazatába. Varázslóházakban is feltűnhetnek, ahol megtámadják a mágikus tárgyakat. Beleeszik magukat a varázspálcába, hogy elérjék annak mágikus magját, de az elmosatlan üstben is megtelepszenek, s bekebelezik az edényben maradt bájitalcseppeket. (Mágikus tárgyak hiányában a chizpurfle az elektromos szerkezetekre fanyalodik - azokat belülről rágja szét. (Az elektromosság mibenlétéről lásd Wilhelm Wigworthy: A brit muglik társasági és magánélete. Kispiros Könyvek, 1987.) A viszonylag új mugli elektromos szerkezetek rejtélyes meghibásodása nem egy esetben chizpurfle-fertőzéssel magyarázható) Bár a kereskedelemben számos, a chizpurfle elpusztítására alkalmas, szabadforgalmú irtóvarázsszer kapható, súlyosabb esetekben a Varázslényfelügyeleti Főosztály Kártevőmentesítési Alrészlegének segítségét kell kérni, mivel a mágikus anyagokon meghízott chizpurfle-k igen ellenállóak lehetnek.


CLABBERT
M. M. osztály: XX
A clabbert fán lakó bestia. Külseje alapján békával keresztezett majomra emlékeztet. Őshazája Dél-Amerika, de exportált példányai világszerte megtalálhatók. Sima, szőrtelen bőre márványos zöld színű, ujjai között repülőhártya feszül. Hosszú, mozgékony végtagjainak hála egy orangután ügyességével lendül ágról ágra. Fejéből két kurta szarv áll ki. Széles szája - mely pofájának vigyorgó kifejezést kölcsönöz - borotvaéles fogakat rejt. Táplálékát főként gyíkok és madarak alkotják.
A faj legjellegzetesebb külső jegye a homlok közepén elhelyezkedő jókora hólyag, mely vörös színt ölt és villogni kezd, ha a bestia veszélyt érez. Amerikai mágusok egykor előszeretettel tartottak clabberteket a kertjükben, hogy azok figyelmeztessék őket, ha mugli közeledik. A Mágusok Nemzetközi Szövetsége azonban súlyos pénzbüntetések kiszabásával visszaszorította ezt a gyakorlatot. A éjszakában világító, clabberthólyagokkal teli fa igen látványos volt ugyan, de túl sok muglit csábított arra, hogy megkérdezze a szomszédot, miért hagyja fent még júniusban is a lámpafűzért.


CRUP
M. M. osztály: XXX
A crup Anglia délkeleti részéről származik. Villás farkától eltekintve nagyjából úgy fest, mint a Russelterrier. A crupot szinte bizonyosan mágusok tenyésztették ki, mivel varázslókkal szemben végtelenül engedelmes, a muglikhoz viszont ellenségesen viszonyul. Kiváló háztáji „tisztogató”: a kerti törpétől a régi gumiabroncsig mindent megeszik. Crup-tartási engedély a Varázslényfelügyeleti Főosztálytól szerezhető be. Az igénylőnek egyszerű vizsga keretében számot kell adnia arról a képességéről, hogy muglilakta területen is kordában tudja tartani a bestiát. A gazda köteles 6-8 hetes korban fájdalommentes metszőbűbáj segítségével levágni a crupkölyök villás farkát, nehogy az feltűnjön a mugliknak.
17


DEMIGUISE
M. M. osztály: XXXX
Demiguise-t kizárólag a Távol-Keleten láthatunk, de ott is csak nehezen, mivel a bestia veszély esetén láthatatlanná válik - csak a befogásában jártas varázsló veszi észre.
A demiguise békés növényevő, karcsú emberszabású majomra emlékeztet. Nagy, szomorú, fekete szeme csak ritkán csillan ki fejszőre mögül. Egész testét hosszú, vékony szálú, selymes, ezüstszürke bunda borítja. A demiguise-bunda igen értékes, mivel a szőrszálakból láthatatlanná tévő köpeny szőhető.

DiRICAWL
M. M. osztály: XX
A diricawl pufók testű, bolyhos tollazatú, repülésre képtelen madár. Mauritius szigetén őshonos. Igen jellegzetes módon menekül: tollhullatva eltűnik, hogy aztán valahol másutt felbukkanjon. (Ezzel a képességgel a főnix is rendelkezik, lásd lentebb!)
A faj érdekessége, hogy egykor a muglik is tudtak a létezéséről, bár ők „dodó” néven ismerték. Mivel nem voltak tisztában vele, hogy a diricawl képes eltűnni, azt hitték, vadászaik kiirtották a fajt. Tekintve, hogy ez a tény a jelek szerint rádöbbentette őket a többi élőlény válogatás nélküli pusztításának veszélyeire, a Mágusok Nemzetközi Szövetsége nem tartja célszerűnek eloszlatni a diricawl kihalásának tévhitét.


DOXY (más néven biting fairy)
M. M. osztály: XXX
A doxyt gyakran összetévesztik a tündérrel (lásd lentebb!), pedig a két faj sok szempontból különbözik. Bár méretük hasonló és egyformán emberszabásúak, a doxy könnyen felismerhető a testét borító sűrű fekete szőrzetről valamint plusz két karjáról, illetve lábáról. Szárnya vastag, ívelt és fényes, bogárszárnyhoz hasonlatos. Doxykat szép számmal találunk Észak-Európa-szerte és Amerika hűvösebb éghajlatú vidékein. Petéiket, melyekből egyszerre mintegy ötszázat raknak, a földbe ássák. Lárváik 2-3 hét után kelnek ki.
A doxynak kétszer két sor apró, hegyes méregfoga van. Doxymarás esetén ellenszérum adása javallott.


DUGBOG
M. M. osztály: XXX
A dugbog Európa, Észak- és Dél-Amerika lápvidékeinek lakója. Ha mozdulatlan, könnyen összetéveszthető egy fadarabbal, de ha közelebbről megszemléljük, észrevehetjük uszonyszerű tappancsait és éles fogait. A dugbog csúszva, kígyózva közlekedik a mocsárban. Főleg kisemlősöket fogyaszt, de súlyos sebet ejthet a sétáló ember bokáján is. Legkedveltebb csemegéje azonban a mandragóra. Sok mandragóratenyésztővel előfordult már, hogy legszebb palántájának levelét félrehajtva, az alatt szétmarcangolt, véres cafatokat talált - a dugbog lakomájának maradékait.


EGYSZARVÚ (más néven unikornis)
M. M. osztály: XXXX(Lásd a kentaurok besorolásához fűzött lábjegyzetet)
Az egyszarvú Európa északi erdőségeiben élő, gyönyörű bestia. Kifejlett állapotban homloka közepén szarvat viselő, hófehér lóként írható le, de a csikók eleinte arany-, majd pedig ezüstszínűek. Az egyszarvú alapvetően emberkerülő természetű, s adott esetben boszorkány közeledését szívesebben fogadja, mint varázslóét. Mivel igen gyors mozgású, rendkívül nehéz befogni.
Az unikornis szarva, vére és szőre komoly varázserővel bír. (Akárcsak a lentebb jellemzett tündérek, az unikornisok is nagy népszerűségnek örvendnek a muglik körében - ez az ő esetükben jogos is)


ERKLING
M. M. osztály: XXXX
Az erkling manószerű bestia, a németországi Fekete-erdőben őshonos. Nagyobb mint a gnóm (átlagosan 90 cm magas), arca hegyes, és jellegzetes, visító hangon nevet. Hangja hipnotikus erejű, különösen a gyerekekre hat, akiket az erkling igyekszik elcsalogatni a felnőttektől, hogy azután felfalja őket. A német Mágiaügyi Minisztérium szigorú óvintézkedéseinek köszönhetően az utóbbi évszázadokban minimálisra csökkent az erklingek által elkövetett gyilkosságok száma. A legutóbbi ismert erkling-támadás, amely egy hatéves varázslógyermeket, Bruno Schmidtet ért, a bestia halálával végződött. Az ifjú Schmidt ugyanis fejbe csapta az erklinget apja kompakt üstjével.


ERUPMENT
M. M. osztály: XXXX
Az erupment termetes, nagy erejű afrikai bestia. Akár egy tonnát is nyomhat, s messziről könnyen összetéveszhető a rinocérosszal. Vastag, szürke bőre védelmet nyújt neki a legtöbb bűbájjal és átokkal szemben. Orrán vaskos, hegyes szarvat visel, farka hosszú, kötélszerű. Nősténye egyszerre egy borjút hoz a világra.
Az erupment csak akkor támad, ha felingerlik, viszont szinte minden támadása tragikus következményekkel jár. Szarvával, mely nem csak a bőrt, de még a fémpáncélt is átlyukasztja, olyan nedvet fecskendez ellenfelébe, amitől az felrobban.
Az erupmentek elszaporodásának az vet gátat, hogy a párzási időszakban a bikák nem ritkán felrobbantják egymást. Az afrikai varázslók különös óvatossággal kezelik a veszélyes bestiát. A erupment szarvát, farkát és robbanó nedvét egyaránt használják varázsfőzetek készítéséhez, jóllehet mindhárom B-kategóriájú (veszélyes, csak szigorú ellenőrzés mellett használható) varázscikk.


FŐNIX
M. M. osztály: XXXX(A főnix nem azért kapott XXXX besorolást, mert agresszív, hanem mert kevés varázslónak sikerült megszelídíteni)
A főnix fenségesen szép, hattyú nagyságú, karmazsinpiros madár. Hosszú arany farktollai, arany csőre és karma van. Egyiptom, India és Kína hegyormain fészkel. Igen magas kort érhet meg, mivel képes újra meg újra regenerálódni: mikor teste elöregszik, lángra lobban, majd saját hamvaiból kismadárként új életre kel. A főnixek szelíd lények, kizárólag gyógyfüveket esznek, ember vagy állat halálát még soha nem okozták. Akárcsak a diricawl (lásd fentebb!), a főnix is képes bármikor eltűnni és másutt felbukkanni. Éneke mágikus erővel bír: úgy tartják, bátorságot önt a tiszta szívűekbe, és rettegéssel tölti el a gonoszokat. A főnixkönny gyógyító hatású.


FUTÓFÉREG
M. M. osztály: X
A vastag, barna futóféreg nedves helyeken, vizesárkokban él. Legfeljebb 25 cm-esre nő meg, s gúnyból ráragasztott nevével ellentétben igen keveset mozog. Feji és farki végén, melyek tökéletesen egyformák, nyálkát termel, amit néha varázsfőzetek besűrítésére használnak. A futóféreg kedvenc tápláléka a salátalevél, de szinte bármilyen növényt elfogyaszt.


FWOOPER
M. M. osztály: XXX
A fwooper feltűnően élénk színű afrikai madár. Lehet narancssárga, rózsaszínű, citromzöld vagy sárga. Tollából igen szép penna készíthető, de színpompás, mintás tojása is kedvelt. Éneke - bár kezdetben kellemes hallgatni - hosszú távon őrjítő hatású (Ütődött Uricnak meggyőződése volt, hogy a fwooper hangjának egészségmegőrző hatása van. Hogy ezt bizonyítsa, három hónapig szünet nélkül hallgatta a madár énekét. Az illetékeseket sajnos nem sikerült meggyőznie a kísérlet pozitív
18
eredményéről, mivel anyaszült meztelenül jelent meg a Varázslótanács előtt, fején különös parókával, amiről utóbb kiderült, hogy az egy döglött borz), ezért a fwoopert mindig némító átokkal verve árulják. Az átkot havonta meg kell kell újítani. A fwooper-vásárláshoz külön engedély szükséges, mivel az állat tartása fokozott körültekintést igényel.


GLUMBUMBLE
M. M. osztály: XXX
Az Európa északi tájain honos glumbumble szürke, szőrös testű, repülő rovar. Melankóliakeltő melaszt termel, melyet a hopszánglevél elfogyasztása után fellépő hisztéria gyógyítására használnak. A glumbumble gyakran költözik be méhkasokba, s fertőzi meg a mézet. Fészkét faodúban, barlangban vagy más sötét, félreeső helyen építi. Csalánnal táplálkozik.


GOLDEN SNIDGET
M. M. osztály: XXXX(A golden snidget nem azért kapott XXXX besorolást, mert veszélyes, hanem mert befogását és bántalmazását a törvény szigorúan bünteti)
Igen ritka, védett madárfaj. Teste tökéletesen gömbölyű, csőre vékony és hosszú, piros szeme ékkőszerűen csillog. Rendkívül sebesen repül, s körbeforgó szárnyízületének köszönhetően hihetetlenül gyorsan képes irányt változtatni.
A golden snidget tolla és szeme olyan becses portéka, hogy a vadászó mágusok egy időben a kihalás szélére juttatták a fajt. A hatóságok felismerték a veszélyt: védelem alá helyezték a golden snidgetet, és - legfontosabb intézkedésként - a kviddicsjátékban az aranycikesszel helyettesítették. (A golden snidget a kviddicsjáték fejlődésében játszott szerepéről lásd Tudor Hushpush: A kviddics évszázadai (Varázsütés Könyvek, 1952)) Snidgetrezervátumokat világszerte találunk.


GRAPHORN
M. M. osztály: XXXX
A graphorn Európa hegyvidékeinek lakója. Megtermett, szürkésvörös szőrű, hajlott hátú lény. Felegyenesedve jár nagy, négyujjú hátsó lábán. Hosszú, hegyes szarvát előszeretett használja, lévén igen agresszív természetű. Néha tanúi lehetünk, amint egy hegyi troli graphornt próbál szelídíteni. Az efféle kísérlet többnyire kudarccal végződik, ezért gyakori látvány a graphorn ejtette sebekkel borított troli. Az őrölt graphornszarv, mely sok varázsfőzet hozzávalója, méregdrága termék, hiszen a szarvat igen nehéz megszerezni. A graphorn bőre még a sárkányénál is ellenállóbb, a legtöbb bűbáj lepattan róla.


GRIFF
M. M. osztály: XXXX
A griff fejét és mellső lábát tekintve óriássasra emlékeztet - teste és hátsó lába viszont oroszlánt idéz. Őshazája Görögország. Csakúgy mint a szfinxet (lásd lentebb!), a griffet is gyakran alkalmazzák kincsek védelmére. Bár a griff nem épp szelíd természetű, tudunk egy esetről, mikor egy kis csapat jól képzett varázsló összebarátkozott eggyel. A griff nyers hússal táplálkozik.


HIPPOGRIFF
M. M. osztály: XXX
A hippogriff sasfejű, lótestű nagybestia. Európából származik, de mára az egész világon elterjedt. Szelídítése szaktudást igényel! (Hagrid nem olvasta ezt a könyvet?) A hippogriff megközelítésekor nézzünk az állat szemébe, s békés szándékunkat jelezzük meghajlással. Ha a bestia viszonozza a gesztust, odamehetünk hozzá.
A hippogriff elsősorban a földből kikapart rovarokkal táplálkozik, de szívesen elfogyaszt madarakat és kisebb emlősöket is. Fészkét a földön építi, s egyetlen nagy, törékeny héjú tojást rak, melyből alig 24 óra múlva kikel az utódállat. A kicsi egy hét alatt megtanul repülni, de hosszabb utakra csak hónapok múltán tudja elkísérni anyját.


HIPPOKAMPOSZ
M. M. osztály: XXX
A Görögországban őshonos hippokamposz deréktól előre ló, attól hátra hal. Bár a faj a Földközi-tengerben honos, a sellők 1949-ben Skócia partjainál befogtak és megszelídítettek egy gyönyörű, kék-aranyderes példányt. A hippokamposz nagy, félig átlátszó héjú tojásában jól megfigyelhető az ebicsikó.


HORKLUMP
M. M. osztály: X
A horklump Skandináviából terjedt el, Európa északi részén. Gombára emlékeztető húsos, rózsaszín testén fekete, drótszerű sörtéket találunk. Gyorsan szaporodik, egy átlagos méretű kertet néhány nap alatt megtolt. Fő tápláléka a földi giliszta, felkutatására izmos tapogatóit használja, melyeket gyökér módjára a földbe ereszt. A horklumb a kerti törpe kedvelt csemegéje, de más említésre méltó hasznot nem hajt.


IMP
M. M. osztály: XX
Kizárólag Nagy-Britanniában és Írországban előforduló kisbestia. Gyakran összetévesztik a hasonló méretű (15-20 cm-es) tündérmanóval, bár az imp nem tud repülni, és korántsem nevezhető színpompásnak (általában sötétbarna vagy fekete). A humora azonban épp olyan közönséges, mint a tündérmanóé. A vizenyős, lapos területeket kedveli, de folyópartokon is tanúi lehetünk, amint kedvenc elfoglaltságát űzi: megpróbálja fellökni, elgáncsolni az arra járókat. Az imp apró rovarokat eszik; szaporodási szokásai hasonlóak a tündéréhez, de petéiből nem hernyók, hanem „kész”, kb. 2,5 cm-es utódok kelnek ki.


JARWEY
M. M. osztály: XXX
A janvey Nagy-Britanniában, Írországban és Észak-Amerikában honos. Csupán annyiban különbözik egy nagyra nőtt menyéttől, hogy beszélni tud. Alacsony értelmi szintjéből kifolyólag azonban tartalmas eszmecsere nem folytatható vele: megnyilvánulásai rövid (s gyakran sértő) kijelentésekre korlátozódnak, ezekkel viszont cseppet sem fukarkodik. A jarweyk életük nagy részét a föld alatt töltik; főleg gnómokra vadásznak, de zsákmányul ejtik a vakondot, a patkányt és a mezei egeret is.


JETI (más néven majomember, lapáttalpú, undok hólény)
M. M. osztály: XXXX
A Tibetben élő jeti feltételezhetően a troll rokona, de ez nem bizonyított, mert még senkinek nem sikerült elvégeznie rajta a megfelelő vizsgálatokat. A jeti akár 4,5 méteresre is megnőhet, testét tetőtől talpig hófehér bunda borítja. Mindent és mindenkit megeszik, ami és aki az útjába kerül, de fél a tűztől. Képzett varázslónak nem jelenthet gondot az elriasztása.


JOBBERKNOLL
M. M. osztály: XX
Az Európa és Amerika északi részén elterjedt jobberknoll apró testű, kék pettyes, rovarevő madár. Érdekes tulajdonsága, hogy élete végégig néma, de halála percében hosszan felkiált. Búcsúdalával kiad magából minden hangot, amit életében hallott, visszafelé „öklendve fel” azokat. A jobberknolltoll az igazságszérumok és a memóriaital egyik hozzávalója.


KÁKALAG
M. M. osztály: XX
19
Nagy-Britannia és Írország tavaiban találhatunk rá erre a halványzöld, hegyes szarvú, apró halakkal táplálkozó vízidémonra. A kákalag a muglikkal és a mágusokkal szemben egyaránt ellenséges, a sellőknek ellenben sikerült háziasítaniuk. Hosszú ujjai markolásra igen alkalmasak, viszont könnyen eltörnek.
Piton se ebből tanult.


KAPPA
M. M. osztály: XXXX
A kappa japán vízidémon, sekély tavak és folyók lakója. Majomra emlékeztet, de testét szőr helyett pikkelyek borítják. Feje tetején vízzel teli üreg található.
A kappa az élő ember vérével táplálkozik, de nem támad meg olyan személyt, akitől kap egy olyan uborkát, melybe az illető belekarcolta a nevét. Ha kappával kell harcolnunk, igyekezzünk elérni, hogy a bestia meghajoljon - ha ugyanis így tesz, fejüregéből kifolyik a víz, s a kappa elveszti minden erejét.


KELPI
M. M. osztály: XXXX
Ez a Nagy-Britanniában és Írországban honos vízidémon, amellett hogy rengeteg féle alakot képes ölteni, leggyakrabban hínársörényű ló képében jelenik meg. A hátára csalogatja a gyanútlan vándort, majd nyomban beugrik a lakóhelyéül szolgáló folyóba vagy tóba, s a mélyben elfogyasztja lovasát. A kelpi oly módon győzhető le, hogy elhelyező bűbáj segítségével felkantározzuk. Ettől megszelídül, és kezessé válik.
A világ legnagyobb kelpije a skóciai Loch Nessben él. Kedvenc megjelenési formája a tengeri kígyó (lásd lentebb!). A Mágusok Nemzetközi Szövetségének megfigyelői akkor jöttek rá, hogy nem igazi tengeri kígyóval van dolguk, mikor tanúi voltak, hogy a bestia mugli kutatók közeledtére vidrává változott, majd azok távozása után újfent kígyó alakját öltötte.


KENTAUR
M. M. osztály: XXXX(A kentaur nem agresszivitása miatt kapott XXXX besorolást, hanem mert különös tisztelettel kell bánni vele. Ugyanez vonatkozik a sellőkre és az egyszarvúakra is)
A kentaur fejét, törzsét és karját tekintve ember, deréktól lefelé azonban ló. A lótest színe változó. Mivel a kentaurok emberi értelemmel rendelkeznek és beszélni is tudnak, a fogalom szigorú értelmezése szerint nem bestiák. A Mágiaügyi Minisztérium csak saját kifejezett kívánságukra sorolta őket ebbe a kategóriába (lásd a Bevezetést).
A kentaur erdőlakó lény. Őshazája Görögország, de ma már Európa-szerte találunk kentaur-közösségeket. A mágiaügyi hatóságok minden érintett országban kijelöltek olyan területeket, ahol a muglik nem háborgathatják a kentaurokat - jóllehet, ez utóbbiak maguk is el tudnak bújni az emberek elől, így nemigen szorulnak varázslói védelemre.
A kentaurok életéről keveset tudunk. Általánosságban elmondhatjuk, hogy varázslókkal és muglikkal szemben egyaránt bizalmatlanok, s tény, hogy nagyjából egyformán ítélik meg a két embercsoportot. 10-50 fős csordákban élnek. Azt tartják róluk, hogy jól értenek a gyógyításhoz, a jövendőmondáshoz, az íjászathoz és az asztronómiához.


KERTI TÖRPE (más néven gnóm)
M. M. osztály: XX
A gnóm egész Észak-Európában és Észak-Amerikában elterjedt közönséges kerti kártevő. Magassága kb. 30 cm, feje aránytalanul nagy, lába erős, csontos. Eltávolításának módja: a lábánál fogva megforgatjuk, hogy elszédüljön, majd a kerítés fölött kihajítjuk a kertből. A törpementesítéshez jarweyt is használhatunk, bár ezt a módszert manapság sok varázsló túl kegyetlennek tartja.


KlMÉRA
M. M. osztály: XXXXX
A kiméra ritka görög szörnyetegfaj. Oroszlánfeje, kecsketeste és sárkányfarka van. Rendkívül veszélyes, gonosz és vérszomjas bestia. Egyetlen olyan esetet ismerünk, amikor valakinek sikerült elpusztítania egy kimérát, de a győztes varázsló annyira kimerült a harcban, hogy nem sokkal később lezuhant szárnyas lováról (lásd lentebb!), és szörnyethalt. A kimératojás A-kategóriájú, kereskedelmi forgalomba nem hozható cikknek minősül.
tuti, hogy Hagrid nemsokára szerez egyet.


KNARL
M. M. osztály: XXX
Az Európa és Amerika északi felén honos knarlt a muglik általában sündisznónak nézik. Külsőre a két faj valóban tökéletesen egyforma, de van köztük egy fontos viselkedésbeli különbség. A sün, ha élelmet tesznek ki neki a kertbe, elfogadja és elfogyasztja az adományt. A knarl ezzel szemben a gesztusból arra következtet, hogy a ház lakója csapdába akarja csalni őt, és bosszúból feldúlja a kertet, nem kímélve se növényt, se díszeket. Nem egy mugli gyermek szenvedett már el méltatlanul büntetést olyan vandál cselekedetért, melynek valódi tettese egy sértődött knarl volt.


KNEAZLE
M. M. osztály: XXX
A kneazle-t, ezt a macskaszerű kisbestiát Nagy-Britanniában tenyésztették ki, de ma már a világ minden részébe exportálják. A kneazle bundája foltos, pettyes vagy tarka, füle feltűnően nagy, farka az oroszlánéhoz hasonló. Okos, önálló, esetenként agresszív állat, de ha megkedvel egy boszorkányt vagy varázslót, remek házi kedvenc válik belőle. Különleges képességei közé tartozik, hogy felismeri az alattomos, gyanús egyéneket, és biztos ösztönnel hazavezeti eltévedt gazdáját. Keresztezhető a macskával; egyszerre legfeljebb nyolc kölyköt fiadzik. Kneazle (a cruphoz és a fwooperhez hasonlóan) csak engedéllyel tartható, mivel külseje elég szokatlan ahhoz, hogy felkeltse a muglik érdeklődését.


LEPRIKÓN (más néven ír manó)
M. M. osztály: XXX
A leprikónok értelmesebbek a tündéreknél, s jóindulatúbbak az impeknél, a pixiknél vagy épp a doxyknál - de azért pajkos kis bestiák. Kizárólag Írországban fordulnak elő. Színük zöld, magasságuk kb. 15 cm. Kezdetleges ruhájukat levelekből készítik. Képesek az emberi beszédre - ezzel egyedül állnak az „aprónépbe” tartozó fajok között -, de sosem kérvényezték, hogy vegyék fel őket az értelmes lények sorába.
A leprikón elevenszülő. Erdőkben, illetve erdős vidékeken él, de szereti felhívni magára a muglik figyelmét, ennek következtében majdnem olyan gyakori figura a mugli gyermekirodalomban, mint a tündér. Az aranyhoz megtévesztésig hasonló anyagot termel, ami néhány óra múlva eltűnik - ezt roppant szórakoztatónak tartja. (Én nem R.W.) Levelekkel táplálkozik, s bár megrögzött csínytevő hírében áll, nem tudunk róla, hogy valaha is súlyos kárt vagy maradandó sérülést okozott volna bárkinek.


LETHIFOLD (más néven living shroud)
M. M. osztály: XXXXX
A lethifold - szerencsére - ritka bestia, s csak a trópusokon fordul elő. Fekete köpenyhez hasonlít, vastagsága kb. l cm (az áldozat bekebelezése és megemésztése után egy ideig valamivel vastagabb). Éjjelenként a földön siklik. A lethifoldról szóló legelső beszámoló szerzője Flavius Belby mágus, aki 1782-ben pápua új-guineai nyaralása során túlélt egy lethifoldtámadást.
Hajnali egy óra tájt, midőn végre elnyomott volna az álom, egyszerre halk suhogás ütötte meg fülem. A’ hiszemben, hogy a künt magasló fa lombjának zaját hallám, megfordultam ágyamban, hátamat
20
mutatván az ablaknak, s akkor pillantásom egy forma és alak nélkül való, éjfekete árnyra ese, mely hálószobám ajtaja alatt siklott befelé. Mozdulatlanul feküdtem, találgatván, vajh mi vethet ily árnyékot egy szobában, melyet csupán a hold világa ér.
Mivel nem mozdulék, a lethifold bizonnyal azt hitte: kiszemelt áldozata aluszik.
Módfelett elborzadék viszont, midőn látnom kellett, hogy az árnyék mászni kezd felfelé ágyamon. Hamarost könnyű terhét is érzem testemen. Mint holmi lebegő szélű, hullámzó fekete köpeny, úgy kúsza a bestia arcom iránt. Már államon erezem nyirkos érintését, midőn rémülten felültem az ágyban.
Az álnok szörnyeteg iparkoda megfojtani engem oly módon, hogy rátapadt arcomra, betakarván szájam, nemkülönben orrlikam. Hanem én hadakoztam ellene, bőrömön tapasztalva elborító hűvösségét. Segedelmet híni nem bírtam, megmarkolám hát jó varázsos pálcám. Arcomon a bestiával, életető ájer híján mind inkább elkábulék, de figyelmem erőnek erejével a bódító átokra irányozám, annak utána penig - mivel az átok nem gyűrte le a szörnyet, habár likat égetett az ajtóba - a hátráltató rontásra, amely sajna épp oly kevés eredményt hozott. Kótyagosan vergődve tovább kapálódzék, s oldalt fordulván lezuhantam az ágyról. A lethifold immár körbe csavarodott testemen.
Tudván, hogy hamarost eszméletem veszítem az ájer hiányától, megmaradt erőmet öszvegyűjtvén pálcámat a bestia halált hozó redőire szegeztem. Felidézem a napot, melyen a városi Köpkő Klub elnökének választaték, és elvégeztem a patrónusbűbájt.
Azon nyomban friss ájer legyintette meg arcomat. Felpillantván látám, hogy patrónusom szarvával eltaszítá tőlem a halálos árnyat, amely a sarokba hulla, s azonmód eliszkolt.
Amint az Belby drámai hangú beszámolójából is kiderül, a lethifoidot csak a patrónusbűbájjal győzhetjük le. Mivel azonban a nyavalyás szinte mindig az alvó embert támadja meg, többnyire nincs lehetőség varázslással védekezni ellene. Megfojtott áldozatát a lethifold ott helyben, az ágyban megemészti. Azután - kissé megvastagodott állapotban - elhagyja a házat, s épp oly nyomtalanul eltűnik, mint az áldozatul esett ember.( A lethifoldtámadások áldozatainak számát gyakorlatilag lehetetlen megállapítani, mivel a bestia nem hagy nyomot. Azt már könnyebb megmondani, hány önző és gátlástalan varázsló próbálta lethifold-martaléknak beállítani magát. A legutóbbi ilyen csalást Janus Thickey követte el, 1973-ban. A varázsló eltűnt az ágyából, az alábbi, kusza betűkkel írt üzenetet hagyva az éjjeliszekrényen: „Jaj, rám mászott egy lethifold, mindjárt megfulladok!” A nyomok hiánya meggyőzte róla a családot, hogy Janust valóban az említett szörnyeteg ölte meg. A feleség és a gyermekek mély gyászának az a felkavaró hír vetett véget, hogy Janus öt mérföldnyire otthonától, a Zöld Sárkány fogadóban tartózkodik, ahol élettársi kapcsolatot folytat a tulajdonosnővel)


LOBALUG
M. M. osztály: XXX
A lobalug az Északi-tenger fenekén él. Ez a 25 cm hosszú, meglehetősen primitív lény mindössze egy gumiszerű csőből és egy méregzsákból áll. Ha veszélybe kerül, összehúzza méregzsákját, és tartalmát támadója felé pumpálja. A sellők fegyverként használják a lobalugot, egyes varázslók pedig bájitalokba keverik lefejt mérgét. A méreg felhasználását szigorú előírások korlátozzák!


MACKLED MALACLAW
M. M. osztály: XXX
A mackled malaclaw szárazföldi állat, Európa sziklás partvidékein él. Annak ellenére, hogy némileg hasonlít a homárra, semmiképp sem tanácsos megenni, mert húsa magas lázat és visszataszító zöldes bőrelszíneződést okoz. A mackled malaclaw páncélja világosszürke, sötétzöld pöttyökkel. Nagysága nem haladja meg a 30 cm-t. Főleg apró héjas állatokat fogyaszt, de nagyobb testű zsákmánnyal is megbirkózik. Csípése különös mellékhatással jár: a sérültet az eset után kb. egy hétig balszerencse üldözi. Akit mackled malaclaw csípett meg, legalább egy héten át ne kössön fogadásokat, és ne kezdjen kockázatos vállalkozásokba, mert biztos kudarcra számíthat.


MANTIKÓR
M. M. osztály: XXXXX
A mantikór emberfejű, oroszlántestű, skorpiófarkú görög szörnyeteg. Épp olyan ritka s épp olyan vérszomjas, mint a kiméra; úgy tartják, halkan dudorászik, miközben elfogyasztja áldozatát. A mantikór bőre visszaver szinte minden ismert bűbájt, szúrása azonnali halált okoz.


MOKE
M. M. osztály: XXX
A moke kb. 25 cm hosszú, ezüstös zöld gyík. Nagy-Britanniában és Írországban lelhető fel. Bármikor képes összezsugorodni, ennélfogva a muglik még soha egyetlen moke-ot se vettek észre.
A moke-bőrt a varázslók nagy becsben tartják, mivel kiváló erszény, pénztárca készíthető belőle. A pikkelyes bőr idegen közeledtére összezsugorodik, csakúgy mint az élő állat, így a zsebmetszők, tolvajok nehezen találják meg.


MOONCALF
M. M. osztály: XX
A mooncalf rendkívül félénk teremtés - csak teliholdkor merészkedik elő odújából. Halványszürke teste sima. Esetlenül vékony lába jókora, lapos lábfejben végződik. Két dülledt, kerek szeme a feje tetején helyezkedik el. Elhagyatott helyeken a mooncalfok hátsó lábukra állva bonyolult koreográfiájú táncot - sokak szerint egyfajta násztáncot - lejtenek a holdfényben. A búzaföldeket gyakran érdekes geometriai alakzatokban tapossák ki, nagy fejtörést okozva ezzel a mugliknak.
Holdfényben táncoló mooncalfokat látni felejthetetlen élmény, emellett hasznos is lehet: ha ugyanis napkelte előtt összegyűjtjük az ezüstszínű ürüléket, s azzal trágyázzuk a mágikus növények, virágok ágyasait, a palánták rendkívül gyorsan és nagyra nőnek. Mooncalfokat világszerte találunk.


MURTLAP
M. M. osztály: XXX
A murtlap patkányszerű lény, Nagy-Britannia partvidékeinek lakója. Hátán tengeri rózsára emlékeztető kinövés található. Ez a „lobonc”, ha pácolva megesszük, ellenállóbbá tesz az átkokkal, rontásokkal szemben. Túl nagy mennyiségben fogyasztva azonban csúnya vörös szőr nő tőle a fülünkben. A murtlapok héjas állatokat esznek, valamint azoknak a lábát, akik botor módon rájuk lépnek.


NOGTAIL
M. M. osztály: XXX
A nogtail Európa, Oroszország és Amerika ritkán lakott területein előforduló démon. Csökött malacra hasonlít. Hosszú lába, tömpe farka és keskeny, fekete szeme van. Belopakodik az ólba, és a malacokkal együtt szopja a kocát. Minél tovább teheti ezt észrevétlenül, minél nagyobbra nő, annál több kárt okoz a gazdaságnak, ahova beköltözött.
A nogtail rendkívül fürge, igen nehéz elkapni, de ha egy fehér kutya kiűzi a birtokról, nem tér vissza többet. A Varázslényfelügyeleti Főosztály Kártevőmentesítési Alrészlege tucatnyi albínó ebet tart készenlétben erre a célra.


NUNDU
M. M. osztály: XXXXX
Ez a kelet-afrikai bestia, mely óriásira nőtt leopárdhoz hasonlít, a világ talán legveszélyesebb szörnyetege.Hatalmas termete ellenére zajtalanul jár, és már a lehelete is mérgező. Legkevesebb száz jól képzett varázslónak kell összefognia a legyőzéséhez.
21


OCCAMY
M. M. osztály: XXXX
Az occamy a Távol-Keleten és Indiában honos. Tollas, kétlábú, szárnyas és kígyótestű lény, testhossza a 4,5 métert is elérheti. Tápláléka főleg patkányból és madarakból áll, de néha majmokat is elragad. Minden közeledőre rátámad, különösen ha tojásait védi, amelyek héját a legtisztább, puha ezüst alkotja.


ORRONTÓ FURKÁSZ
M. M. osztály: XXX
A furkász Nagy-Britanniában honos. Ez a fekete, bolyhos szőrű, hosszú orrú, ásólábú kisbestia szenvedélyesen szeret mindent, ami csillog. A koboldok föld alatti kincseket kerestetnek vele. Bár a furkász szelíd, sőt kedves állat, otthoni tartásra nem alkalmas, mert nagy károkat okozhat ingóságainkban. Vackát mélyen a föld alatt - akár 20 méter mélyen - készíti, s egyszerre 6-8 fiókát ellik.


PADLÁSSZÖRNY
M. M. osztály. XX
A padlásszörny csúf, de nem különösebben veszélyes lény. Külsőre pedig elég ijesztő, kissé nyálkás testű, és fogszabályzásra is szorulna. Általában varázslók birtokában lévő házak padlásán vagy a pajtában lakik, ahol összefogdossa és elfogyasztja a pókokat, molylepkéket. Gyakran hallat panaszos hangokat, néha kisebb tárgyakat hajigál céltalanul, de alapjában véve jámbor, együgyű lény, legfeljebb rámordul arra, aki elbotlik benne. A Varázslényfelügyeleti Főosztályon belül működő Padlásszörny Különítmény minden esetben eltávolítja a bestiákat a muglikézbe kerülő ingatlanokból, de a varázslók számára a padlásszörny jelenléte általában kedvelt társalgási téma, sőt, sok családban házi kedvencnek tekintik.


PIXI (más néven tündérmanó)
M. M. osztály: XXX
Lockhartnak XXXXXX
Tündérmanókkal leggyakrabban az angliai Cornwallban találkozhatunk. Acélkék színűek, max. 20 cm nagyok és szerfölött pajkosak. Nagy örömüket lelik különféle csínyek, heccek elkövetésében. Bár szárnyuk nincs, tudnak repülni; fülénél fogva felkapják az óvatlan embert, és fa vagy épület tetejére helyezik áldozatukat. Magas, vékony, csacsogó hangokat hallatnak, de beszédük csak a többi pixi számára érthető. Elevenszülők.


PLIMPY
M. M. osztály: XXX
Ennek a gömbölyű, márványos testű halnak két hosszú, úszóhártyás lába van. A mély tavak lakója. A fenéken fel-alá járkálva gyűjti táplálékát, mely elsősorban vízicsigákból áll. Nem különösebben veszélyes állat, bár néha megcsipkedi az úszó ember lábát, ruházatát. A sellők, akiket bosszant a plimpy jelenléte, úgy bánnak el vele, hogy csomót kötnek a lábára. A mozgásképességét vesztett plimpynek, hogy újra úszni tudjon, ki kell csomóznia lábát, az pedig órákig is eltarthat.


POGREBIN
M. M. osztály: XXX
A pogrebin orosz démon. Alig 30 cm magas, teste szőrös, hatalmas, szürke feje viszont csupasz. Ha kuporog, fényes, gömbölyű kőre hasonlít. Előszeretettel szegődik az ember nyomába, akit árnyékként, pontosabban annak árnyékában maradva követ. Valahányszor az árnyék gazdája hátranéz, a pogrebin azonnal lekuporodik. Néhány óra után a kiszemelt áldozaton a kedélybetegség tünetei mutatkoznak: levertség, mélabú lesz úrrá rajta. Mikor végül megáll és térdre rogy, hogy az élet értelmetlenségén keseregjen, a pogrebin ráveti magát, s megpróbálja felfalni. A támadás azonban könnyen visszaverhető: megteszi bármilyen egyszerű bűbáj vagy bódító átok, de egy jól irányzott rúgás is megfelel a célnak.


PORLOCK
M. M. osztály: XX
A porlock az angliai Dorsetben és Írország déli részén honos lóőrző lény. Füvet eszik. Bundája bozontos, sűrű fejszőrzete merev, hajszerű, orra feltűnően nagy. Felegyenesedve jár patás lábán, rövid karja négy tömpe ujjban végződik. A kifejlett példányok kb. 60 cm magasak. A porlock félénk lény, életét lovak őrzésével tölti. Istállókban összegömbölyödve pihen a szalmán, a legelőn a lovak között keres helyet magának. Az emberrel szemben gyanakvó, közeledtére mindig elrejtőzik.


PUFFSKEIN
M.M. osztály: XX
Nekem volt egy ilyenem. - És mi lett vele? - Fred gurkónak használta.
A puffskein világszerte elterjedt. Ez a gömbölyű testű, vajszínű, puha bundájú lény rendkívül szelíd, a simogatást és a dobálást egyaránt jól tűri. Igénytelen, így gondozása egyszerű; ha jól érzi magát, mély, zümmögő hangot hallat. Időről időre kidugja hosszú, vékony, rózsaszínű nyelvét, s táplálékot keresve körültapogatózik a házban. Az ételmaradéktól a pókig mindent elfogyaszt, s előszeretettel dugja fel nyelvét az alvó varázsló orrába, hogy elmajszolja az orrváladékot. Ez a szokása igen népszerűvé tette a mágusgyermekek körében, akik házi kedvencként tartják.


QUINTAPED (más néven Hairy MacBoon)
M. M, osztály: XXXXX
A quintaped vérszomjas, emberevő hajlamú ragadozó bestia. Alacsony súlypontú testét és öt tuskóvégű lábát sűrű, vörösesbarna szőr borítja. Egyetlen helyen, a Skócia legészakibb pontja fölött található Drear-szigeten fordul elő. Jelenléte miatt Dreart feltérképezhetetlenné tették.
A legenda szerint a Drear-szigetet egykor két varázslócsalád, a McClivertek és a MacBoonok lakták. A McClivert klán feje, Dugald és a MacBoonokat vezető Quintius egy alkalommal részegen párbajoztak, s a tusa során Dugald életét vesztette. A hagyomány úgy tartja, hogy a bosszúszomjas McClivertek ezután egyik éjjel körülvették a MacBoon-házat, és a klán minden egyes tagját ötlábú szörnnyé változtatták. Később kiderült, hogy ezzel hibát követtek el, ugyanis a varázslónak hírhedten ügyetlen MacBoonok szörnyalakban összehasonlíthatatlanul veszélyesebb ellenfélnek bizonyultak. A visszaváltoztatásra tett kísérletek rendre kudarccal végződtek, s az ötlábúak az egész McClivert klánnal végeztek. Ilyenformán egyetlen pálcaforgatásra képes ember se maradt a szigeten, következésképpen az átváltoztatott MacBoonoknak bele kellett törődniük, hogy örök időkig szörnyként fognak élni.
A legenda talán igaz, talán nem. Bizonyosságot nem szerezhetünk, hisz egyetlen McClivert vagy MacBoon se maradt, aki elmesélhetné, mi történt őseivel. A quintapedek nem tudnak beszélni, és mindeddig sikeresen kivédték, hogy a Varázslényfelügyeleti Főosztály mágusai befogják és visszaváltoztassák akár egyetlen példányukat is. Jobb híján feltételeznünk kell hát, hogy a „Hairy MacBoon”-ok - ha csúfnevük valóban eredetüket tükrözi - elégedettek jelenlegi bestia állapotukkal.


RAMÓRA
M. M. osztály: XX
A ramóra az Indiai-óceánban élő ezüstszínű hal. Erős varázsa segítségével lehorgonyozza a hajókat, megvédi a tengeri utazót. A Varázslók Nemzetközi Szövetsége nagy eszmei értékűnek nyilvánította a ramórát, s számos törvényerejű rendelettel védi a halorzó mágusoktól.


RÉEM
M. M. osztály: XXXX
22
A réem rendkívül ritka, aranybőrű óriásbivaly, az észak-amerikai és távol-keleti vadonok lakója. Vére emberfeletti erőt kölcsönöz annak, aki megissza. E varázslatos nedű azonban a beszerzési nehézségek miatt szinte soha nem bukkan fel a szabadpiacon.


RŐTSIPKÁS
M. M. osztály: XXX
Ezek a törpeszerű lények csatamezők földi üregeiben és egyéb olyan helyeken élnek, ahol valaha emberek vérét ontották. Bűbájjal vagy ártással könnyen elűzhetők, de komoly veszélyt jelentenek a magányos muglikra, akiket éjszaka megtámadnak, és megpróbálnak agyonverni. A rőtsipkások főleg Európa északi részén gyakoriak.


RUNESPOOR
M. M. osztály: XXXX
A háromfejű runespoor őshazája az afrikai Burkina Faso. 180-200 cm-es, élénk narancssárga testét fekete csíkok díszítik. Igen feltűnő állat, ezért a Burkina Faso-i Mágiaügyi Minisztérium egyes erdőkben feltérképezhetetlen rezervátumokat jelölt ki számára.
A runespoor, bár nem különösebben agresszív lény, egykor a feketemágusok kedvelt állata volt - nyilván feltűnő, félelmet keltő külseje miatt. A faj sajátos viselkedési szokásait azon párszaszájú varázslók leírásaiból ismerjük, akik birtokoltak és kifaggattak ilyen lényeket. Ezekből a feljegyzésekből kiderül, hogy a kígyó egyes fejei más és más célt szolgálnak. A (szemből nézve) bal oldali fej a tervező: kitalálja, merre menjen és mit csináljon a kígyó. A középső fej az álmodozó (a runespoor gyakran napokig mozdulatlanul fekszik, gyönyörű látomásoknak, képzelgéseknek adva át magát). A jobb fej, melynek feladata a kritizálás, szüntelen, idegesítő sziszegéssel kommentálja két társa teljesítményét. A kritikusnak veszélyes méregfoga van.
A runespoor általában rövid életű, mivel fejei hajlamosak a civakodásra. Gyakori az olyan példány, amelyiknek hiányzik a jobb feje - ennél a bal és a középső fej összefogtak, és leharapták bírálójukat.
A runespoor - a mágikus lények között egyedülálló módon - száján préseli ki tojásait. A runespoor-tojás az agyserkentő bájitalok értékes hozzávalója. Ennek és magának a bestiának évszázadok óta virágzó feketepiaca van.


SÁRKÁNYOK
M. M. osztály: XXXXX
A mágikus bestiák talán leghíresebb és az egyik legnehezebben elrejthető csoportja. Nőstényeik általában nagyobbak és agresszívebbek a hímeknél, de az utóbbiakhoz is csak speciálisan képzett, hozzáértő varázsló közelítsen! A sárkánybőr, -vér, -szív, -máj és -szarv komoly varázserővel bíró, keresett cikkek, a sárkánytojás azonban A-kategóriájú, kereskedelmi forgalomba nem hozható árunak minősül. A sárkányok családjába tíz faj tartozik. Ezek néha kereszteződnek egymással, így ritka hibridek jöhetnek létre. A telivér fajok a következők:


ANTIPODEAN OPALEYE
Az opaleye Új-Zélandon honos, de bizonyítottan átvándorol Ausztráliába is, ha eredeti élőhelyén túlszaporodik. Sárkánytól szokatlan módon nem hegyvidékeken, hanem völgyekben él. Mérete közepes, tömege mindössze 2-3 tonna. Talán a legszebb sárkányfajta. Pikkelye szivárványszínekben játszik, csillogó, sokszínű szemében nincs pupilla - innen a neve. Élénkpiros lángot fúj. Viszonylag békés természetű, többnyire csak akkor öl, ha éhes. Kedvenc tápláléka a juh, de tudvalevőleg nagyobb zsákmányállatokat is elejt. A hetvenes évek végén lezajlott kengurumészárlást feltehetőleg egy hím opaleye követte el, amelyet egy domináns nőstény elűzött területéről. Az opaleye tojása sápadtszürke, a fészekhez tévedő muglik általában őskövületnek tartják.


HEBRIDAI FEKETESÁRKÁNY
Ez a Nagy-Britanniában honos sárkányfajta agresszívebb walesi rokonánál. Minden egyes példánya 250 méteres vadászterületre tart igényt. A hebridai fekete hossza a kilenc métert is elérheti. Pikkelye durva, szeme fénylő, bíborpiros. Hátán borotvaéles taréjsort, farka hegyén nyílhegy alakú tüskét visel. Szárnya a denevérére emlékeztet. Fő tápláléka a szarvas, de néha nagytestű kutyákat, sőt szarvasmarhát is felragad a földről. A feketesárkányokkal kapcsolatos vadőri teendőket hagyományosan a hebridai MacFusty mágusklán tagjai végzik el.


KÍNAI GÖMBLÁNGSÁRKÁNY (más néven oroszlánsárkány)
Az egyetlen távol-keleti sárkányfaj. Külseje igen szembetűnő. Testét sima, vörös pikkelyek borítják, fitos orrban végződő pofáját aranyszínű tüskék veszik körül, szeme látványosan kidülled. Nevét annak köszönheti, hogy ha ingerlik, orrlyukain át gomba alakú tűzgomolyagot fúj. Testsúlya 2-4 tonna, a nőstény nagyobb, mint a hím. Élénkpiros, arannyal pöttyözött tojásának héja nagyra becsült varázsszer a kínai mágiában. A gömblángsárkány agresszív, de fajtársai közelségét a többi sárkánynál jobban tűri. Néha még vadászterületét is hajlandó megosztani egy-két másik sárkánnyal. Mindenféle emlőst elfogyaszt, de legjobban a sertést és az embert kedveli.


KÖZÖNSÉGES WALESI ZÖLDSÁRKÁNY
A walesi zöldsárkány remekül beleolvad hazája buja zöld mezőibe, bár fészkét a hegyvidéken rakja, ahol - az állomány fennmaradását biztosítandó - rezervátumot jelöltek ki számára. Az ilfracombe-i incidens ellenére (lásd a Bevezetőt!) ezzel a sárkányfajjal van a legkevesebb gond. Az opaleye-hoz hasonlóan főleg juhokra vadászik, az emberek elől elbújik. A walesi zöldsárkány jellegzetes, meglepően dallamos üvöltése könnyen felismerhető. Tüzet karcsú csóvákban fújja. Tojása földszínű, zölddel pöttyözött.


MAGYAR MENNYDÖRGŐSÁRKÁNY
A legveszedelmesebbnek (ez nem vicc) tartott sárkányfaj. Kimondottan óriásgyíkszerű testét fekete pikkelyek borítják. Szeme sárga, szarvai és a farkából kiálló tüskék bronzvörösek. Kivételesen hosszú lángcsóvát tud fújni, akár 15 métereset is. Cementszürke tojásának héja rendkívül kemény. Áttöréséhez a kicsinyek kikelésükkor a farkukat használják, amelyen addigra kifejlődnek a tüskék. A magyar mennydörgősárkány kecskét, juhot és - ha teheti - embert eszik.


NORVÉG TARAJOSSÁRKÁNY Kicsi Norbert
A norvég tarajos meglehetősen hasonlít a mennydörgőhöz, de nem faroktüskéi vannak, hanem erőteljes, szurokfekete taréjok sorakoznak a gerince mentén. Fajtársaival szemben különösen ellenséges, állománya napjainkra erősen megcsappant. Alig van olyan nagy testű szárazföldi emlős, amit ne fogyasztana el, és - sárkánytól szokatlan módon - a vízi állatokat se veti meg. Egy bizonyítékokat nélkülöző beszámoló szerint 1902-ben a norvég partok közelében egy tarajossárkány elragadott egy bálnaborjút. A tarajos tojása fekete, kicsinyei a többi fajhoz képest korán (már 1-3 hónapos korukban) elkezdenek tüzet fújni. PERUVIAN VIPERTOOTH A legkisebb, egyben a leggyorsabb röptű az ismert sárkányfajok közül. Testhossza mindössze 4,5 méter. Fején kurta szarvakat visel, pikkelye sima, rézvörös, hátát fekete taréjfoltok mintázzák. A fogaiból csöpögő méreg rendkívül veszélyes. A vipertooth - bár jól elél kecskén és szarvasmarhán - annyira kedveli az emberhúst, hogy a 19. század vége felé a Varázslók Nemzetközi Szövetségének exterminátorok bevetésével kellett gondoskodnia a vészesen megnövekedett vipertooth állomány csökkentéséről.


ROMANIAN LONGHORN
A hosszúszarvú pikkelye sötétzöld, fején hosszú, csillogó aranyszínű szarvpár pompázik - azzal sebesíti meg áldozatát, mielőtt megpörkölné azt. Őrölt szarva értékes bájital-hozzávaló. A hosszúszarvú őshazájában terül el ma a világ legjelentősebb sárkányrezervátuma, ahol nemzetközi
23
varázslócsapat tanulmányozhatja közvetlen közelről a különféle sárkányokat. A hosszúszarvúakat napjainkban intenzív szaporítási programnak vetik alá, mivel számuk az utóbbi években - elsősorban a virágzó szarvkereskedelem miatt - erősen lecsökkent. A sárkányszarv ma B-kategóriájú, forgalmazható varázscikk.


SVÉD SRÓFORRÚ SÁRKÁNY
A svéd sróforrú tetszetős külsejű, ezüstöskék pikkelyű sárkány. Bőre keresett varázsiparí nyersanyag, védőkesztyűt és pajzsot készítnek belőle. Orrlyukain vakító kék szúrólángot fúj, mely másodpercek alatt hamuvá égeti a csontot és a legvastagabb gerendát is. A statisztikák szerint a sárkányfajok közül a sróforrúak ölték meg a legkevesebb embert, de mivel főként vad, lakatlan hegyvidékeken élnek, ezt nem kell különösebb érdemnek tartanunk.


UKRAINIAN IRONBELLY
A legnagyobb testű sárkányfaj, egyes példányok súlya a hat tonnát is eléri. Alkatánál fogva nehézkesebben és lassabban repül, mint a vipertooth vagy a longhorn, mégis rendkívül veszélyes, hiszen akár egy házat is romba tud dönteni pusztán azzal, hogy leszáll rá. Az ironbelly pikkelye fémszürke, szeme mélyvörös, karma feltűnően hosszú és hegyes. 1799-ben egy ironbelly felragadott a Fekete-tenger vizéről egy (szerencsére üres) vitorláshajót. Azóta az ukrán mágiaügyi hatóságok folyamatos megfigyelés alatt tartanak minden egyes példányt.


SELLŐ (más néven szirén, triton, szelki, merro)
M. M. osztály. XXXX(Lásd a kentaurok besorolásához fűzött lábjegyzetet)


Sellőket világszerte találunk, bár külsejük épp oly változatos, mint az embereké. Akárcsak a kentaurokéról, a sellők életmódjáról, szokásairól is vajmi keveset tudunk. A sellő nyelvet beszélő varázslók szerint magas szervezettségi szintű, az élőhely függvényében változó létszámú csapatokban élnek, s egyes közösségek lakóépületei valódi remekművek. A kentaurokhoz hasonlóan a sellők is visszautasították az értelmes lény státust, s inkább bestiák maradtak (lásd Bevezetés).
A legrégebbi feljegyzésekben említett sellők a görög szirének és tritonok. A mugli irodalomban és festészetben oly gyakran ábrázolt gyönyörű hableányok a melegebb vizek lakói. A skóciai szelkik és az írországi merrók kevésbé szépek (rondák), de, mint minden sellő, ők is rajonganak a zenéért.


SHRAKE
M. M. osztály: XXX
A sharke az Atlanti-óceánban élő, tüskékkel borított testű hal. A hagyomány szerint az első shrakerajt hajós varázslók alkották a 19. század elején, mégpedig azért, hogy megtorolják a mugli halászok inzultusait. A mélyben úszó shrake-k azóta is cafatokra szaggatják a tengernek azon a részén halászó muglik hálóit.


STREELER
M. M. osztály: XXX
A streeler óriási csiga. Két fontos jellemzője van: óránként változtatja a színét, és mérgező nyálkás nyoma kiégeti a növényzetet. A streeler egyes afrikai országokban őshonos, de a tapasztalatok szerint Európában, Ázsiában és Amerikában is felnevelhető. Kaleidoszkopikus színváltozása szemet gyönyörködtető látvány, ezért egyesek házi kedvencként tartják. Mérges váladéka azon kevés anyagok egyike, melyek alkalmasak a horklump elpusztítására.


SZALAMANDRA
M. M. osztály: XXX
A szalamandra kis testű, tűzlakó, lánggal táplálkozó gyík. Teste fényes fehér, de a tűz hőfokától függően kéknek vagy skarlátpirosnak is tűnhet. A szalamandra, ha borssal etetjük, akár hat órán át is kibírja tűz nélkül. Egyébként addig él, amíg ki nem alszik a tűz, amelyben született. A szalamandravér gyógyító és regeneráló hatású.


SZÁRNYAS LÓ
M. M. osztály: XX-XXXX
Szárnyas lovak a világ minden táján élnek. Számos változatuk ismert, többek között az abraxan (óriási termetű, aranysárga, rendkívül erős), az aethonan (pej, Nagy-Britanniában és Írországban népszerű), a granian (szürke, igen gyors) és a ritka thestral (fekete, láthatatlanná tud válni, sokak szerint balszerencsét hoz). A szárnyas lóra, akárcsak a hippogriffre, gazdájának rendszeres időközönként kiábrándító bűbájt kell szórnia (lásd Bevezetés!).


SZFINX
M. M. osztály: XXXX
Ezt az egyiptomi eredetű, emberfejjel és oroszlántesttel rendelkező bestiát a varázslók több mint egy évezrede használják értékes tárgyak és titkos rejtekhelyek őrzésére. A szfinx igen fejlett értelmű lény, kedveli a rejtvényeket, találós kérdéseket. Általában csak akkor támad, ha illetéktelenek közelítik meg az őrizetére bízott helyet vagy tárgyakat.


TEBÓ
M. M. osztály: XXXX
A tebó Kongóban és Zairéban honos hamuszínű varacskos disznó. Igen veszélyes bestia, s mivel képes láthatatlanná válni, lerázni és befogni egyaránt nehéz. Értékes bőréből pajzs és védőruházat készül varázslók számára.


TENGERI KÍGYÓ
M. M. osztály: XXX
Tengeri kígyók az Atlanti- és a Csendes-óceánban, valamint a Földközi-tengerben élnek. Jóllehet külsőre riasztóak, nem tudunk olyan esetről, hogy emberre támadtak volna - a muglik hisztérikus hangvételű beszámolói minden valóságalapot nélkülöznek. A tengeri kígyónak a lóéhoz hasonló feje és hosszú kígyóteste van, melyet gyakran hullámszerű púpokban a víz fölé emel.


TROLL
M. M. osztály: XXXX
Én lenni Monstro, én lenni büdös
A troll 6 méter magas, egy tonnát is meghaladó súlyú, félelmetes bestia. Közismert róla, hogy rettentően erős és nem kevésbé buta, ráadásul kiszámíthatatlan és gyakran agresszív. Őshazája Skandinávia, de ma már Nagy-Britanniában, Írországban és más észak-európai régiókban is előfordul.
A trollok morgásokból álló primitív nyelven kommunikálnak, bár egyes példányokról tudjuk, hogy megértik az emberi beszédet, sőt néhány egyszerűbb szót is ki tudnak mondani. Az értelmesebb egyedek kiképezhetők őrző-védő munkára.
A trollnak három típusát ismerjük: a hegyi, az erdei és a folyami trolit. A kopasz, világosszürke bőrű hegyi troll a legnagyobb termetű s egyben a legvadabb változat. Az erdei troll halványzöld, egyes példányainak bőrén zöld vagy barna színű, vékony szálú, kusza szőr nő. A folyami trollnak két kurta szarva van, bőre vörhenyes, esetenként szőrös. Ez a típus gyakran hidak alatt áll lesben.
A trollok nyers húst esznek, s nem válogatnak az áldozatokban: a vadállatoktól az emberig bármit zsákmányul ejtenek.


TÜNDÉR
M. M, osztály: XX
A tetszetős külsejű, de korlátozott értelmi képességű tündéreket (A tündérek igen nagy népszerűségnek örvendenek a muglik körében, s a mugli gyermekmesék gyakori szereplői. Az un.
24
„tündérmesékben” olyan, fejlett egyéniséggel rendelkező szárnyas lényekként ábrázolják őket, akik társalogni tudnak az emberekkel (bár stílusuk jobbára émelyítőén érzelgős), mi több, varázspálcájuk van. A muglik elképzelése szerint a tündérek virágsziromból, kivájt kalapos gombából és hasonló anyagokból készült házikókban laknak. Összességében meglehetős bizonyossággal állíthatjuk, hogy a mágikus bestiák közül a tündéreknek van a legjobb mugli sajtója) a mágusok gyakran használják dekorációs célokra. A tündérek erdőkben és erdei tisztásokon élnek. Nagyságuk 2-12 cm között változik, testük az emberi test miniatűr mása, de a rovarokéhoz hasonló szárnyuk is van. A szárny alfajtól függően átlátszó vagy sokszínű lehet.
Gyenge varázserejüket a tündérek a rájuk leső ragadozók, pl. az augurey elriasztására használják. Veszekedős természetűek, de mivel végtelenül hiúak is, kezessé válnak, ha lehetőségük nyílik díszítő elemként működni. Emberi küllemük dacára nem tudnak beszélni, egymás között magas zümmögő hangokkal kommunikálnak.
A tündér legfeljebb ötven petét rak, azokat levelek alsó oldalán rögzíti. A petékből színpompás hernyók kelnek ki, melyek 6-10 napos korukban bebábozódnak, hogy egy hónap múltán kifejlett, szárnyas egyedként szülessenek újjá.


TÜZES RÁK
M. M. osztály: XXX
Nevük ellenére a tüzes rákok inkább megtermett teknőcre emlékeztetnek. Páncéljukat ékkövek sokasága díszíti. Őshazájukban, a Fiji-szigeteken egy partszakaszt védelmi övezetnek jelöltek ki számukra - nem csak az értékes páncéltól esetleg kísértésbe eső muglik távoltartására, hanem a gátlástalan varázslók miatt is, akik díszes üstként használják a páncélt. A tüzes rák egyébként hatásosan meg tudja védeni magát: hátsójából lángot szór támadójára.
A tüzes rák - külön engedéllyel - kedvtelésből tartott állatként importálható.


A VÉRFARKAS ok nem mind gonoszak (más néven farkasember)
M. M. osztály: XXXXX(Ez a besorolás természetesen csak az átalakult vérfarkasra vonatkozik. Két telihold között a vérfarkas épp oly veszélytelen, mint a közönséges ember. Szívszorító beszámolót olvashatunk egy varázslónak a e kórral vívott küzdelméről ismeretlen szerző Veres száj, érző szív című, klasszikussá vált művében (Varázsütés Könyvek, 1975))
A vérfarkas, bár feltételezhetően Európa északi feléből ered, világszerte megtalálható. Az ember csak harapás útján válik vérfarkassá. Erre az áldatlan kórra nincs igazi gyógyír, de a bájitaltani kutatásoknak köszönhetően a legrosszabb tünetek ma már kiküszöbölhetők. A farkas kórban szenvedő varázsló vagy mugli egész hónapban normálisan él, de teliholdkor bestiává változik. A vérfarkas abban különbözik a legendás lények túlnyomó többségétől, hogy kifejezetten az emberre vadászik.


* A könyv számos belefirkálást tartalmaz kézírással (talán éppen ezek a legviccesebbek) amelyeket a megfelelő helyekre dőlt írással illesztettem be. (Elminster)