Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bogar Bárd Meséi

2010.08.15

Kép

 

Kép A varázsló és az ugráló fazék

Régen, egy kicsiny faluban élt egyszer egy jóindulatú agg varázsló, akit mindenki nagyon szeretett. Igen öreg volt már, olyannyira öreg, hogy hófehér szakálla a földet seperte, s a nadrágszíjába kellett tűrnie, ha nem akart elbotolni benne.

A falu apraja-nagyja hozzá fordult bajaival, ha betegség vagy balszerencse sújtotta őket, mert tudták, hogy az ősz bölcs segítségükre lesz, hiszen szívvel-lélekkel látta el önként vállalt feladatát. Ha a falu valamely lakóját kór kínozta, gyógyító főzettel segített rajta, ha valaki egy leány szívének elnyerésében fordult hozzá, olyan bájitalt kevert neki, mely nyomban daliává változtatta a férfiembert.

Kép Így hát mindenki szerette és megbecsülte a vén mágust, s habár szolgálataiért sosem kért fizetséget, gondoskodtak róla, hogy mindig viszonozzák valamivel a szívességet.

Ha megkérdezték tőle, hogyan készíti el ezeket a csodaszereket, szerényen csupán azt mondta válaszul, hogy mindezt az ő szerencsét hozó fazekának köszönheti.

Volt azonban az öreg varázslónak egy fia, aki híján volt a jóindulatnak és kedvességnek, ha az embereket szorította a szükség. Nem volt ínyére olyanokra pazarolni idejét, akik nem tudtak még varázsolni sem, mert ő úgy tartotta, hogy a bűbájosok törődjenek csak a maguk dolgával, s a mugli népek szintúgy.

 

 

 

 

Mikoron az agg varázsló jobb létre szenderült, a faluban nagy szomorúság lett úrrá. Gyászolták és megsiratták Kép jótevőjüket, aki egyetlen fiára hagyta örökségül szerencsét hozó fazekát.

Apja temetése után az ifjú szemügyre vette sovány örökségét, s csodálkozva vette észre, hogy a fazék mélyén egy fél pár papucs hever gazdátlanul, mellette egy rövidke üzenettel: „Abban a hiú reményben, fiam, hogy sosem lesz rá szükséged.” A fiú nem értette apja üzenetét, s a fél pár papucs is rejtély maradt számára. Azzal a keserű gondolattal hajtotta álomra a fejét, hogy megbecsült és szeretett apja mindössze egy ilyen értéktelen fazekat, egy papucsot és egy értelmetlen üzenetet hagyott rá örökül.

Nemsokára a falusiak sorban felbukkantak az ifjú varázsló ajtajánál. Első alkalommal egy idős hölgy kereste fel, kézen fogva unokájával, akinek arca telis-tele volt gusztustalan, sárga szemölcsökkel. Az öregasszony abban a reményben Kép fordult a falu jótevőjének örököséhez, hogy az majd segít unokáján, a fiú azonban undorodva becsapta orra előtt az ajtót.

Ugyanebben a pillanatban ütemes kongás hallatszott a konyha felől, a fiú pedig megdöbbenve vette észre, hogy apja szerencsét hozó fazeka egy lábat növesztett az alján, azon ugrált, a fazék falát pedig sárgás szemölcsök és bibircsókok borították. 

A fiú minden bűbájt kipróbált, ami a tarsolyában volt, de semmi sem használt, és nem tudott elmenekülni az ugráló, kongó fazék elől, mely mindenhová követte őt – még a hálószobába is.

A következő nap egy őszes férfi kereste fel a varázslót. Elpanaszolta neki, hogy a szamara elkóborolt, és nélküle Képnem tudja elvinni a búzát a városi piacra, akkor pedig a családja  éhezni fog. A fiú újra elutasította a segítséget, és becsapta az ajtót a férfi előtt.

Ekkor fülsértő szamárbőgés hangzott fel, s a szemölcsös, ugráló, kongó fazék jött felé, mélyéről pedig éhes gyomorkorgás hallatszott. Az ifjú varázsló mindent megpróbált hogy elhallgattassa a bőgő, korgó fazekat, de pálcatudománya mit sem ért. A lábas fazék pedig mindenhová ugrált utána, egy percre se hagyva magára, még a fürdőszobában sem.

Másnap egy leány kereste fel a varázslót, pórázon vezetve maga mögött szüntelenül nyüszítő kiskutyáját, s azzal a panasszal állt elő, hogy a hangoskodó állat miatt nem tudnak aludni, édesapja pedig azzal fenyegette meg, hogy  ha nem tudja elhallgattatni a kutyát, el fogja adni a városban.

KépAz ifjú varázsló maga sem tudott aludni apja folyton-folyvást bömbölő fazekától, így azzal a goromba tanáccsal vágta be az ajtót a kislány és a kutya előtt, hogy jobb, ha a kútba fojtják a haszontalan korcsot. ~ 6 ~

Mikor haza ment, a fazekat ott találta a konyhaasztalon. Eltűntek róla a sárga szemölcsök, de az egyetlen láb  megmaradt. A fazék ekkor kiköpte a fél pár papucsot, melyet legelőször talált benne, s a varázsló ráhúzta a lábra.

Mivel nem akarta, hogy öröksége újfent hangoskodó, ugráló sorscsapássá változzon, a fiú így kénytelen-kelletlen ajtót nyitott a falu népének, és segített nekik varázsitalaival, ők pedig ugyanúgy szerették és tisztelték, mint megboldogult apját.

KépŐ pedig lassan hozzászokott, hogy tudását ne önző módon magára pazarolja, s rövidesen már nem is kényszerű kötelesség volt számára a segítségnyújtás. Megértette, hogy apja nem egy ugráló fazekat, hanem megtisztelő feladatot hagyott rá örökségül.

Kép

 

 A Jószerencse Szökőkútja

Kép Volt egyszer egy dicső és hatalmas királyság, ennek közepén pedig állt egy elvarázsolt, szemek elől elzárt rózsakert, melyet ősi bűbáj védelmezett. Minden esztendőben egyetlen balszerencsés ember esélyt kapott rá, hogy meglelje a kertbe vezető utat, az ösvényt a buja bokrok közt megbújó márvány Szökőkúthoz, melyről azt tartották, ha valaki megfürdik vizében, örökké tartó szerencse lesz az útitársa.

A csábítás nagy volt, és a királyság távoli szegleteiből is vonzotta a balszerencséseket, varázstudót és varázstalant egyaránt, akik a Szökőkúttól reméltek megoldást a bajaikra. Így esett meg három boszorkány találkozása a kert felé vezető úton, akik megosztották egymással balsorsuk történetét.

Az első boszorkány, Asha szörnyű betegségben Képszenvedett,  melyet egyetlen híres gyógyító sem tudott orvosolni. Asha azzal a reménnyel indult útnak, hogy a Szökőkút visszaadhatja egészségét.

A második boszorkány neve Altheda volt, kinek balsorsa az volt, hogy egy galád varázsló áldozatául esett, ki megfosztotta vagyonától, és megalázta őt. Remélte, hogy a Szökőkút varázsereje feledteti vele szégyenét, és enyhíti nyomorúságát.

A harmadik boszorkányt Amatának hívták, ki bánatát és sóvárgását enyhíteni indult útnak, miután szerelme elhagyta őt.

 

A három boszorkány elhatározta, hogy együtt folytatja Képútját  az elvarázsolt kert felé, hiszen hárman könnyebben vághatnak át a rájuk váró akadályokon, mint egymagukban.

Éjt nappallá téve mentek, égbe nyúló hegyeket másztak meg, mély völgybe ereszkedtek alá, tüskés bozótoson vágtak keresztül, fel nem adván a célt, hogy megtalálják a kertet.

Mikor egyszer hajnaltájt fáradtan és kimerülten végül meglelték azt, egy magas fal állta útjukat, s azzal az elkeserítő tudattal is szembe kellett nézniük, hogy nem csupán ők hárman bukkantak a titkos kertre: a magas fal előtt egy lovag kereste a bejutás módját, kinek egykoron fényes páncélja csupa rozsda és lyuk volt.

A dombok mögül előbukkanó nap legelső sugaraira egy kerek rés nyílt a falon, s azon keresztül undok kúszó-mászó Kép indák tekeredtek elő, melyek nyomban Asha köré csavarodtak, ki legközelebb állt a lyukhoz.

Asha nem esett kétségbe; elkapta Altheda karját, aki pedig Amatát fogta kézen. Az indák pedig húzták őket a falon tátongó lyuk felé, azonban Amata talárjának széle beleakadt a lovag rozsdás páncéljába, s a növény így mind a négyüket behúzta a kertbe.

Mivel tudták, hogy csupán egyikük mártózhat majd meg a jószerencse vizében, az első két boszorkány dühös volt, amiért Amata véletlenül egy negyedik jelentkezőt is magával hozott.

A lovag, kit Sir Lucklessnek hívtak, felismerte, hogy a három leány boszorkány, s mivel ő maga híján volt a varázserőnek, így szólt hozzájuk: „Nem kell csüggednetek, szép leányok. Látom, hogy varázserő áll a ti oldalatokon, Kép mellyel én nem vetekedhetem. Balsorsom már túl régóta útitársam, s az idő is elszállt már felettem. Hadd kívánjak hát nektek szerencsét, mielőtt visszafordulnék!”

Amata, aki magával húzta őt a kertbe, korholta a lovagot, amiért gyáva mód máris fel akarja adni a küzdelmet, végül megkérte, hogy együtt folytassák az utat. Sir Luckless beleegyezett, így tehát négyen vágtak neki az útnak a kert közepe felé, a magas dombtetőre, ahol a Jószerencse Szökőkútja várt rájuk.

A vegyes társaság három kihívással kényszerült megbirkózni útban a Szökőkút felé. Elsőként, alig hogy kiléptek a magas falat őriző indák kusza tengeréből, egy borzalmas, kövér, fehér Féreg állta útjukat, aki vak volt ugyan, mégis látta őket.

Kép És a Féreg így szólt hozzájuk: „Bizony, nagy lehet a ti balsorsotok, ha vállaltátok az utat a kerten át. Tudjátok meg, hogy a Jószerencse vize elmossa nyomorúságotok, de az odáig vezető útért fizetni kell. Én csupán egy apró bizonyítékot kérek tőletek, egy jelét fájdalmatoknak.”

A féreg nem mondott mást, a négy útitárs pedig nem tudta, mit kér tőlük a Féreg. A lovag, ki megrettent a förtelmes teremtménytől, harcra hívta a boszorkányokat.

A három leány és a lovag így hát rátámadtak a Féregre, ütötték-vágták, s átkokat szórtak a szörnyetegre, de mind hatástalan volt. A Féreg csupán védekezett, sosem támadt vissza, de azt oly eredményesen tette, hogy a négy szerencsevadász egy lépést sem tudott tovább haladni a Szökőkúthoz vezető úton. Mind jobban kifáradtak a céltalan küzdelemben, Asha romló egészsége pedig Kép elkeserítette a lányt; leroskadt a földre, könnyei csorogtak az arcán.

A Féreg ekkor így szólt: „Látom már bizonyítékát fájdalmadnak.” A teremtmény elmászott az ösvényről, vissza az indák közé, s az út végre szabaddá vált.

Ismét felkerekedtek, kitartóan haladva a kert közepe felé, ahol a magas domb emelkedett. Elérve a meredek emelkedő lábát, egy táblát vettek észre, melyen gondos kezek üzenetet hagytak számukra: „Munkátok gyümölcse legyen a fizetség, hogy elérjétek a jószerencsét.”

Megörülve neki, hogy semmiféle rút szörnyeteg nem állja útjukat, csupán egy kis emelkedő, elindultak felfelé a domboldalon, izgatottan téve meg az első lépéseket, a Jószerencse Szökőkútjára gondolva.

Kép Azonban csakhamar kiderült, a domb megmászása erejüket meghaladó feladat lehet. Minden lépésnél alattomos kövek fordultak ki talpuk alól, sáros földön csúsztak meg, s estek vissza, és még a boszorkányok varázsereje sem könnyítette meg a mászást.

Rövidesen ismét a kimerültség és csalódottság lett úrrá rajtuk, kivéve Althedát, aki minden erejével azon volt, hogy lelket öntsön úti társaiba. Kitartása végül elérte célját: társai tovább küzdötték magukat az emelkedőn, lépésről-lépésre, kőről-kőre, fűcsomóról-fűcsomóra haladva, s az órákon át tartó kemény mászás után végül felértek a domb tetejére.

Asha nagyon fáradt és gyenge volt, betegsége már-már legyűrte, mikor a négyes elérkezett az utolsó akadályhoz, mely útjukat állta. Sebes sodrású patak választotta el őket a rózsalugastól, melynek mélyén a Szökőkút várta egyiküket. Kép Ahogy hallgatták a víz csobogását, s törték a fejüket, hogyan juthatnának túl ezen az akadályon, csilingelő hangot hallottak a zubogó víz mélyéről. Addig-addig füleltek, míg meghallották az újabb üzenetet: „Fizetségül add múltad legbecsesebb kincsét, s elnyered balszerencséd enyhülését.”

A patak túl veszélyes volt, hogy átússzák, s túl széles, hogy átszökkenjenek fölötte, Amata azonban megértette, mit kér tőle a patak. Előkapta pálcáját, s kihúzta fejéből az emlékeket hűtlen szerelméről, majd beleejtette őket a vízbe.

Ekkor széles kövek emelkedtek a felszínre a patak mélyéről, biztonságos átkelőt nyújtva a túlpartra. A négy útitárs boldogan szökkent át a köveken, hogy végül eldöntsék, melyikük mártózzon meg a Szökőkút vizében. 

Mikoron átértek, Ashát legyőzte betegsége, s összeesett. A Kép két boszorkány és a lovag próbálta enyhíteni szenvedéseit, hogy a vízhez érjen, de a leány olyan fájdalmakat élt át, hogy nem bírt megtenni egy lépést sem. Könyörgött barátainak, hogy hagyják magára, és menjenek tovább, de Altheda nem bírta itt hagyni őt.

„Együtt indultunk útnak, s együtt érkeztünk meg a célhoz! – mondta a legyengült Ashának. – A legyőzött nehézségek mind a négyünk háta mögött állnak. Segítek neked, hogy elérd gyógyulásod forrását!”

Altheda sietve varázsitalt készített, hogy Asha új erőre kapjon tőle. A főzet azonban olyannyira erősre sikeredett, hogy a boszorkány nem csupán jobban lett tőle, de szörnyű betegségét is legyőzte, s meggyógyult.

Asha, Amata és Sir Luckless nem győztek csodálkozni Kép Altheda varázsitalán, mely őt magát is meglepetésként érte. Elmesélte útitársainak, hogy nagy hírű gyógyítók sarja ő, s szívének legkedvesebb, ha másokon segíthet.

Asha boldogan kelt fel, s többé nem volt szüksége a Jószerencse vizére, hogy gyógyulást hozzon számára.

Altheda hasonlóképp vélekedett, mert miután meggyógyította őt, régóta nem érzett büszkeség töltötte el szívét, s szégyene, mely azóta mardosta szívét, hogy a gaz varázsló kirabolta őt, lefoszlott róla, mint egy régi ruha, mely többé már nem volt jó neki.

Megcsodálta önnön alkotását, a főzetet, mely egészséget hozott Ashának, s bizonyos volt benne, hogy ily bájital sokaknak enyhülést hozhat – számára pedig jólétet és megélhetést. Többé nem volt szüksége a Jószerencse vizére.

Kép Amata megörült a két boszorkány sorsa javulásának, boldogságuk rég nem érzett örömmel töltötte el őt, melyet azóta nem érzett, hogy szerelme elhagyta őt, s összetörte szívét. A boldogság perceiben ráeszmélt, hogy mikor a patak sodró vizébe dobta emlékeit, olyannak látta a szeretett férfiút, amilyen az valójában volt: kegyetlennek és hűtlennek. A felismerés és társai öröme pedig úgy mosta el búját, mint ahogy a patak vize mossa a part menti köveket. S többé nem volt szüksége a Jószerencse vizére.

Amata ekkor Sir Lucklesshez fordult, s így szólott hozzá: „Minket balsorsunk elhagyott, meggyógyultunk betegségből, elfeledtük szégyenünk, s ráeszméltünk az igazságra. Fürödj hát meg a Szökőkút vizében, hogy elveszejtett szerencséd visszatérjen hozzád.”

A lovag elámult a leány szavain, s alig akarta elhinni, hogy Képa  három boszorkány ily módon lemond az örökké tartó szerencséről. „Szép Amata, komolyak szavaid? – szólt a lovag. – A Jószerencse Szökőkútja örökkön-örökké megvédene a balsorstól, amerre csak mennél, siker és gazdagság kísérne utadon.

Lemondanál minderről a jóról egy öreg lovag kedvéért, kinek jobb napjai már rég tovatűntek, s ha nem lennétek ti, bátor bűbájosok, soha sem tehette volna be lábát e kertbe?”

A leány azonban tartotta magát szavaihoz, karon fogta Sir Lucklesst, s bekísérte őt a rózsalugasok közé, ahol a hőn áhított Szökőkút állt, fehér márvány talapzatán a napnak fénye csillogott. Amata itt eképp szólt: „Nincs szükségem örökké tartó szerencsére, jó lovag. A patak vize felnyitotta szemem hűtlen hitvesemről, s most már olyannak látom őt, amilyen igazából volt. Ha akkoron nem ért volna e balsors, Kép hogy rútul összetöri szívem és elhagy engem, ma a hitvese lennék egy olyan férfinak, ki kegyetlen és gaz. Ha Ashát nem sújtja betegsége, melyre gyógyítók sem tudtak gyógyulást hozni, Altheda sosem találta volna meg önmaga rejtőző tehetségét, ami visszaadta Asha egészségét, s az ő szégyenét elfeledtette. Látod hát Sir Luckless? Mi első pillantásra balsikernek tűnik, könnyen lehet, hogy valami sokkalta jobbnak a forrása lesz egykor.”

A lovag megértéssel hallgatta a boszorkány bölcs szavait, s a felajánlást elfogadva megfürdött a Jószerencse Szökőkútjának vizében. Minek után kimászott belőle, ott helyben térdre vetette magát rozsdás páncéljában Amata lábai előtt, s megkérte a leány kezét. Amata boldogan mondott igent, s örült a szíve, hogy egy bátor és jólelkű férfival kötheti össze életét.

Kép Így hát mindhárom boszorkány gyógyulást talált bajaira, a lovag pedig elnyerte jutalmát bátorságáért és alázatosságáért. A négy útitárs szoros barátságot kötött a rózsakertben, sorsuk pedig többé nem vált külön, mindahányan hosszú és örömteli életet éltek meg, mert számíthattak egymásra, ha a balszerencse percei ismét beköszöntöttek.

Soha, egyikük sem eszmélt rá az igazságra, hogy a kert közepén álló Szökőkút vize valójában semmiféle varázserővel nem bírt.

 

Kép

A szőrös szívű mágus

Kép Élt egyszer egy varázserőben tehetséges, jóképű, gazdag ifjú mágus, kinek életéből csak egyetlen dolog hiányzott: a szerelem. Ám ez a mágus a legkevésbé sem vágyott szerelemre, s mikor látta barátait epekedni egy leány szívéért, ő csak azt látta, hogy miféle bolondságokra képesek az emberek, ha szerelembe esnek.

Az ifjú mágus soha sem akarta megismerni ezt az érzést, ezt a kiszolgáltatottságot, aminek ezt a szerelem nevű „nyavalyát” látta. Számára nem volt több egy betegségnél, ostoba, buta kórnál, melybe az emberek önként esnek bele, hogy végül összetörje a szívüket.

Egyetlen dolog nyűgözte le csupán a mágust: az ősi fekete mágia rajtelmei. Vonzotta e sötét tanok veszélye, hívogató, csábító ígéretei, melyek közt egy nap, könyvtárszobájában görnyedve a gyertyacsonk fölött, egy régi könyv lapjait Kép tanulmányozva ráakadt arra, amit keresett: hogyan fossza meg magát mindattól, mi legyengítheti?

Családja, s barátai mit sem vettek észre az egészből, s csupán kinevették a mágus makacsságát, hogy távol tartsa magától a szerelmet. Mindahányan bizonyosak voltak benne, hogy ha az ifjú találkozik azzal a leánnyal, kit neki szánt a sors, a szíve megtelik majd szeretettel, és levetkezi gyermeki viselkedését.

Ennél nagyobbat nem is tévedhettek volna!

A mágus kimondhatatlanul büszke volt rá, hogy önnön furfangos eszével és varázserejével elérte, ily módon különbözzön az emberektől, titkát, legdrágább kincsét pedig megtartotta magának.

Kép Ahogy telt-múlt az idő, az ifjúból érett férfi lett, de érettsége csupán kívülről mutatkozott meg. Barátai már mind megházasodtak, s gyermekeik születtek, csupán ő élt még mindig hitves nélkül kúriájában, amivel tökéletesen elégedett volt. Megfelelő társai voltak számára sötét tudással teli könyvei és még sötétebb titka. Szerencsésnek és nagyszerűnek tartotta magát, hogy soha nem eshet a szerelem vermébe, nem kell megosztania semmilyét egy másik betolakodóval, aki csak elherdálná vagyonát, és kihasználná esendőségét.

Mikor a mágus szülei életük alkonyán eltávoztak, ő egyetlen könnycseppet sem hullajtott sírjuk felett állva, még csak nem is gyászolt, s örült, hogy tudásával elérte: még ez sem tudja őt legyengíteni. Jobbnak, okosabbnak és tökéletesebbnek érezte magát mindenkinél, s rövidesen inkább örömet érzett az öregek halála okán, próbatételnek Kép fogta fel, melyet sikeresen kiállt. A mágus végre teljesen magára maradt szülei házában, legdrágább kincsét pedig leköltöztette a kúria alatti pincébe.

Egy nap azonban minden megváltozott. A mágus végtelenül bizalmatlan ember volt, hiszen állandóan féltenie kellett titkát, a kincsét, melyet vigyázó szemmel és furfangos bűbájokkal őrizgetett.

Kihallgatta hát két szolgája beszélgetését, s roppantul nem tetszett neki, amit hallott. Az egyik szolga szánta őt, amiért még mindig nem talált magának egy szerető hitvest, a másik szolga pedig egyenesen gúnyt űzött belőle, kinevette a háta mögött, és társait mulattatta vele.

A mágus rendkívül haragos lett, de dühe mellett meglátott egy intő jelet is a gúnyolódó, szánakozó szolgák képében: Kép ha nem játszik színjátékot, titka napvilágra kerülhet, s neki akkor bizonyosan vége. Így hát a mágus elhatározta, hogy keres magának egy asszonyt, de nem akármilyen nőt, hanem a leggyönyörűbb, leggazdagabb, legtehetségesebb boszorkányt, kit e föld a hátán hord, hogy a gúnyolódó, szánakozó szolgák, és ostoba barátai mind irigyek és féltékenyek legyenek rá.

A szerelem „bűnétől” azonban továbbra is óvakodott, leendő hitvesében nem látott mást, csupán a középszerűség bárgyú maszkját, melyet a többi ember előtt kell viselnie, kincse – s szabadsága – megóvása érdekében.

A mágusnak nem sokáig kellett keresnie a leányt, kit méltónak talált arra, hogy a házába hívja, s rögvest megismerkedett vele. Úgy érezte, bölcsessége és mágiája jutalma ez a leány, aki arra volt hivatott, hogy megvédje az Kép ő sötét, kicsi titkát, hogy soha senki ne érezzen kíváncsiságot, miért is különbözik annyira a többi embertől.

A fiatal boszorkány szeme éles volt, s találkozásukkor egyszerre érezte titokzatosan izgalmasnak, s furcsán visszataszítónak a mágust. Szíve mélyén tudta, hogy valamiért más, mint a többi ember, távolságtartó és idegen, mégis beleegyezett, mikor a mágus meghívta őt kúriájába egy fényűző vacsorára. A mágus ekkor szándékozta bemutatni mindenki másénál szépségesebb és okosabb leendő hitvesét, barátai gyűrűjében.

A vacsora és mulatság közben a mágus kedves, de üres szavaival udvarolt a leánynak, igyekezvén megnyerni őt magának. A boszorkányt vonzották a szép szavak, de ismét csak megérezte, hogy valami hiányzik kitartó udvarlójából, ezért végül rászánta magát, hogy kimondja nyomasztó Kép gondolatait. A szemébe mondta a mágusnak, hogy elfogadja udvarlását, ha bizonyságát adja, hogy van szíve.

A mágus elmosolyodott, s büszkén levezette a leányt a pincébe, annak is a legmélyebb, legeldugottabb szegletébe, egy hatalmas ajtó mögé, melyet erős varázslat védelmezett. A pincében egy tetszetős kristálydoboz volt elrejtve, a mágus pedig kinyitotta, s kivette belőle saját, dobogó szívét.

A fiatal boszorkány megrémült a szörnyűséges szív láttán, mely az évek során összezsugorodott, s szúrós, durva szőrt növesztett, kitépve a testből.

 

 

A leány könyörgött a mágusnak, hogy tegye vissza a szívét a helyére, mert nem bírta elviselni a gondolatot, hogy mit tett magával.

Kép A mágus pálcájával felvágta hát a rég beforrt sebet mellkasán, és visszahelyezte a szőrös szívet az üregébe. A boszorkány megnyugodott, s remélve, hogy a mágus most már érezheti a szerelmet, a karjaiba zárta a férfit.

A mágus szőrös szíve azonban oly sokáig volt elszakítva a testétől, oly gonosszá és ocsmánnyá vált, hogy az ifjú leány szépsége valóságos méregként hatott számára, s borzalmas tettre sugallta tulajdonosát.

A vacsoravendégek ekkora észrevették házigazdájuk hiányát, és órákkal később átkutatták a kúriát a szolgákkal együtt. Végül a pince legmélyebb zugában rájuk akadtak, s borzalmas látvány tárult szemük elé. A szépséges leány a földön feküdt, holtan, mellkasán vérző lyuk tátongott. Kihűlt teste mellett kuporgott a tébolyult mágus, dédelgetve és nyalogatva a leány vértől csillogó, skarlátpiros szívét, készen rá, hogy kicserélje sajátjára.

Kép A szőrös szív azonban már nem akarta újra elhagyni a testét, és ez őrült lépésre szánta el a mágust, ki megesküdött, hogy soha nem hagyja magát szíve rabságába esni. Újra kivágta azt mellkasából, s diadalmasan feltartotta a magasba, egyik kezében saját, másikban a boszorkány szívet, majd összeesett, holtan. 

A vendégek és a szolgák képtelenek voltak felfogni a történteket, nem értették, miféle őrültség vihette rá a mágust efféle borzalmas tettre. Beszélték, hogy házigazdájuk alighanem rút bűbáj áldozata lehetett, mely becsapta elméjét, s megőrjítette, csakis az vehette rá két élet kioltására. A vendégek legöregebb, s legbölcsebb tagja, ki a mágus szüleinek jó barátja volt, azonban másként vélekedett: a rút bűbáj, melynek csapdájába a mágus esett, nem volt más, mint saját végtelen büszkesége és irigysége, az vakította el, az homályosította el látását. Nem ismerte fel az igazságot, melyet nálánál varázslásban tehetségtelenebb barátai mind láttak, hogy a szív csak akkor ér valamit, ha nem félünk megosztani másokkal.

 

Kép

Bóbita Anyóka és vihogó tuskója

Kép Egyszer régen, egy távoli királyságban élt egy végtelenül kapzsi és meglehetősen ostoba Király, aki miután már minden meghódítható falut meghódított, minden legyőzhető ellenséget legyőzött, a fejébe vette, hogy ő akar lenni minden varázserő birtokosa széles e világon. Mindebben két leküzdendő akadály hárult elé: először is fel kellett kutatnia az összes élő varázslót és boszorkányt, másodszor pedig meg kellett tanulnia egyáltalán varázsolni.

Ezért hát megparancsolta alattvalóinak, hogy állítsanak fel boszorkányok és varázslók vadászatára egy brigádot, fekete vadászebekkel, s ők majdan biztosan sikerrel járnak. Kihirdette azt is, hogy busás jutalomért cserébe tanítót keres, ki bevezeti őt a mágia rejtelmeibe, azonban a varázslók és boszorkányok inkább elrejtőztek előle, nem akarván egy bolond Király eredménytelen tanítói lenni. Volt azonban egy ravasz sarlatán, aki ugyan nem bírt semmiféle Kép varázserővel, mégis sikerült elhitetnie a tudatlan és hiszékeny Királlyal, hogy messze földön híres mágus, s a Király rögvest fővarázslójává és személyes tanácsadójává választotta őt.

A csaló fizetségül aranyat kért tanácsaiért cserébe, rubintokat elmés bűbájaiért, és ezüstöt különleges varázsfőzeteiért. A sarlatán saját házába hordta fortéllyal szerzett vagyonát, mielőtt visszatért volna a palotába, de nem vette észre, hogy a Király öreg mosónője, Bóbita Anyó szemmel tartja őt.

Az öreganyó látta akkor is a sarlatánt, mikor az közönséges ágakat tört le egy fáról, majd nagy erejű varázspálcákként mutatta fel őket a Királynak. Azt mondta a hiszékeny uralkodónak, hogy addig nem fog működni egyetlen varázslata sem, míg nem lesz méltó a pálcára.

Kép A Király és sarlatán tanítója minden nap gyakorolták a varázslás titkait, a tanítvány kitartóan tanult, eredménytelen próbálkozásai ellenére is, hogy kicsikarjon egy apró kis varázslatot a korhadt faágból. Egy nap aztán gyakorlás közben hangos vihogást hallottak, s meglátták Bóbitát, ahogy kunyhójából figyeli őket, és olyan hangosan nevet a bolond Királyon és fővarázslóján, hogy alig bírt megállni lábain.

A sértett Király dühös és türelmetlen lett, s megparancsolta tanítójának, hogy a következő napon tartsanak egy bemutatót, varázserejüket, s hatalmukat bizonyítandó az alattvalóinak. A sarlatán megérezte a bajt, s szabadkozva szólt a Királyhoz, hogy el kell utaznia egy hosszú útra, de tanítványa rögvest megfenyegette őt, mondván, ha elmerészeli hagyni a királyságot, utána küldi a vadászait és  fekete kopóit. Azt is kijelentette, Képhogy ha bárki is nevetni merészel rajta, a sarlatánt lefejezteti.

Hogy kitöltse mérgét, a fortélyos sarlatán egyenest Bóbita kunyhójába ment, s belesve az ablakon alig hitt a szemének. Az asztalnál ült a kicsi öreg anyóka, varázspálcáját tisztogatva, míg mellette a dézsában a sok koszos ruha önmagát mosta. 

A sarlatán problémái orvoslását látta meg a boszorkányban, s azzal állt Bóbita elé, hogy vagy segít neki, vagy átadja őt a vadászoknak.

Bóbita nem rettent meg a fenyegetőző csalótól, csak mosolygott rá, s rögvest beleegyezett, hogy megtesz mindent, mi erejéből telik, hogy segítsen rajta. A sarlatán pedig előadta tervét, hogy mikoron a Király varázserejét próbálgatja, Bóbita bújjon el egy bokorban, s végezze el az Kép összes varázslatot helyette. Bóbita beleegyezett, de mikor a sarlatán már távozóban volt, eltelve saját leleményességével, az öreganyó megkérdezte, vajon mi fog történni, ha a Király egy lehetetlen varázslatot fog megpróbálni. A sarlatánt nem ijesztette meg, ő csak kinevette az anyót, s így szólt hozzá: „A te varázserőd sokkalta nagyobb, mint amit egy bolond kitalálni tudna.”

A következő napra virradó reggelen a Király tanácsosai mind összegyűltek, hogy szemtanúi legyenek, micsoda mágiára tett szert uruk és parancsolójuk. Egy magas színpadon állva a Király és sarlatán főtanácsosa végrehajtották első varázslatukat: eltüntették egy nő kalapját.

A tömeget lenyűgözte a varázslat, csodálattal adóztak a Király mágiájának, s fel sem tűnt nekik a bokorban megbújó Bóbita Anyó, varázspálcájával kezében.

Kép Ezek után a Király a haszontalan, korhadt faágat fehér paripájára szegezte, s mindenki ámulatára felemelte a meglepett állatot a levegőbe. A tömeg megint ujjongott és tapsolt, és lenyűgözte őket a Király varázsereje.

A Király gondolkozott, miféle varázslatot hajtson végre harmadjára, egy még nagyobb, még lenyűgözőbb tettet, mely után bizonyosan mindenki tisztelettel és félelemmel ejti majd ki a nevét szerte az országban. A bemutatót azonban félbeszakította a vadászbrigád kapitányának érkezése, ki egy élettelen ebet hozott karjaiban, könnyei pedig arcát áztatták. Elpanaszolta a Királynak, hogy a kopó mérges gombát evett az erdőben, s elpusztult. Könyörögve kérte urát, hogy hozza vissza hőn szeretett kutyáját az élők sorába, a Király pedig kapva kapott az alkalmon, hogy bizonyságát adja varázserejének.

Kép Azonban mikor a göcsörtös faágat az ebre szegezte, semmi sem történt. Bóbita csak mosolygott a bokor rejtekében, meg sem próbált varázsolni, hiszen jól tudta, hogy nincs varázslat, mely életre hívná a már elhunytakat.

A tömeg nevetett, kikacagta a Királyt, gondolván, hogy a korábbi, egyszerű varázslatok trükkök voltak csupán. A Király dühöngött, s mikor fővarázslójához fordult, számon kérve tőle balsikerét, a fortélyos és álnok sarlatán remegő ujjával a bokorra mutatott, ahol Bóbita rejtőzött, s így kiáltott: „Nézd Jóuram! Egy gonosz boszorkány gátolt meg benne, hogy visszaadd kutyáját az embernek!”

Bóbita kiugrott a bokorból és futásnak eredt, a vadászok pedig rögvest utána eresztették az ebeket, de azok nem kaphatták el az öreganyót. Bóbita eltűnt, s csak az ugató, szűkölő kutyákat hagyta maga mögött egy öreg almafa körül szaglászva, veszettül kaparászva a tövében.

Kép A sarlatán ekkor elkeseredetten azt kiáltotta, hogy a boszorkány biztosan almává változott, hogy irháját mentse. „A boszorkány gúnyt űzött királyotokból, ne kegyelmezzetek neki! Vágjátok ki az almafát, mert így kell elbánni a gonosz bűbájosokkal!” – parancsolta a vadászoknak a csaló fővarázsló.

A tömeg körülállta a fát, és mindenki segíteni akart a kidöntésében. Száz meg száz torok kiáltotta: „Vágjátok! Vágjátok! Vágjátok!”

Előkerültek a fejszék, a vadászok pedig nekiestek, a tömeg bíztatta őket, még a Király is, ki a színpadon állt a girbe-gurba, korhadt faágat lengette. „Vágjátok! Vágjátok! Vágjátok!” – kiabálta.

Az almafa végül kidőlt, a tömeg pedig ujjongott, hogy legyőzték a gonosz boszorkányt.

Kép Bóbita azonban ravaszabb volt ennél, ravaszabb még a sarlatánnál is, ki örült, hogy végül megmenekült a bitófától. Mikor már mindenki indult vissza a palotába, hangos vihogás hallatszott, ezúttal a kivágott almafa tuskójából.

Bóbita pedig elkiáltotta magát: „Halljátok-e bolondok? Azt hiszitek kifogtatok egy bűbájoson? Nehezebb préda vagyunk mi annál! Egy boszorkányt vagy varázslót sem küldhettek a sírba azzal, hogy félbevágjátok őket! Ha nem hiszitek, próbáljátok csak ki! Vágjátok ketté a fővarázslót, meglátjátok, hogy semmi baja nem lesz.”

A sarlatán ekkor térdre esett, és életéért könyörögve mindent bevallott a Királynak, miként próbálta rászedni őt és népét, hogyan volt ebben segítségére Bóbita Anyó, az igazi boszorkány. A vadászok megfogták a sarlatánt, és bezárták a tömlöcbe, Bóbitának azonban még Kép elszámolnivalója volt a bolond Királlyal. Hangja a fatuskóból eképp szólott: „Önző és ostoba tetteid nagy átkot hoztak a királyságra, s valahányszor bántani merészelsz egy varázslót vagy boszorkányt, oly rettentő fájdalmat fogsz érezni, hogy azt kívánod, bár meghalnál inkább!”

A kétségbeesett Király is térdre esett, akár előbb csaló tanácsosa, s megígérte, hogy megvédi mind a varázslókat és boszorkányokat, s minden bűbájos népet a földjén, megengedve nekik, hogy szabadon varázsolhassanak.

Bóbita Anyó örült, hogy jobb észre térítette a Királyt, de nem volt teljesen elégedett. A tuskóból újra vihogás hallatszott, és a hang megparancsolta, hogy öntsenek ki egy szobrot színaranyból az ő emlékére, tegyék azt a fatuskóra, hogy mindig emlékeztesse a Királyt saját bolondsága eredményére.

Kép A megalázott Király megígérte, hogy elkészítteti a szobrot legjobb szobrászával, s tanácsosaival együtt visszatért a kastélyba.

Mikor mindenki eltávozott, egy öreg, kövér nyúl ugrott ki a tuskó tövében nyíló lyukból, fogai közt egy varázspálcával, s elhagyta a királyságot. A Király pedig elkészíttette az arany szobrot, ahogyan ígérte, s többé nem bántottak egy varázslót vagy boszorkányt sem országában.